Az igazi szerelemnek nem számít sem tér, sem idő

A szerelem mindent legyőz, nem számít neki se tér, se idő. Manapság, amikor a párkapcsolatok is sokak számára csereszabatosak, nehéz elhinni, hogy létezik ilyesmi. Pedig létezik...

Érdekes az emberek érzelmi élete mostanában. Míg a szüleim generációjában még szégyennek számított a válás, addig ma szinte olyan, mint a levegővétel. Nem működik? Elválunk. S ez nemcsak a házasságokra, hanem a mezei párkapcsolatokra is jellemző: ha felüti a fejét bármilyen nehézség a többség inkább odébáll, ahelyett, hogy dolgozna a problémán. Szerencsére azonban van ellenpélda is.

Petrát évek óta ismerem, ám csak nemrég tudtam meg, hogy bár még negyven sincs, több mint húsz éve él párkapcsolatban – ugyanazzal a férfivel. Igen, jól számolod, tizenéves kora óta. Egyetlen férfivel. Kamaszszerelemnek indult, mégis itt vannak ma is. Együtt, boldogságban. Szerintem már emiatt is megérdemelnének valami díjat, ám engem még valami lenyűgöz az ő kapcsolatukban, méghozzá az, hogy két éven keresztül más-más országban éltek, mégis kitartottak egymás mellett.

 

A nagyokat fellobbantja...

Egyszer, amikor együtt kávéztunk, megkérdeztem tőle, hogy bírta ki a kétévnyi távollétet. Engem már az is megviselt, amikor a párom elutazott egy hétre a munkája miatt, így el sem tudtam képzelni, milyen lehet, ha hónapokig nem látja az ember a szerelmét.

- Nem nagyon volt választásunk – nevetett. – Különben is, tizenhét évesek voltunk... Nekem felajánlottak egy ösztöndíjat, amire nagyon vágytam. A szüleim is támogatták, hogy töltsek két évet külföldön és az érettségit is ott tegyem le. Persze, hatalmas dilemma előtt álltam, hiszen fülig szerelmes voltam. Ő volt az első kapcsolatom és már több mint egy éve jártunk. Az a gondolat, hogy több időt leszek távol tőle, mint amennyit együtt töltöttünk... hát... nem volt szívderítő. De ő is támogatott. Egyetlen egyszer sem mondta, hogy ne menjek, nem keltett bennem lelkifurdalást.

Ez is ritka – gondoltam magamban. – Hogy valaki így el tudja engedni a másikat, mert azt tartja szem előtt, hogy mi jó neki, nem pedig a saját, néha önző vágyait.

- Mindenki azt mondta, hogy annak sokkal könnyebb, aki elmegy – zökkentett ki Petra az elmélkedésből. - Mert őt új élmények, új emberek várják az új helyen, míg aki a régi környezetében marad, az állandóan a másik emlékébe botlik. Lehet, hogy így van, de nem hiszem, hogy nekem könnyebb lett volna. És ne feledjük, hogy mindkettőnknek egy elég húzós időszakra esett az elválás. Készültünk az érettségire, a továbbtanulásra.

 

Csodáltam, hogy bele mert vágni egy ekkora kalandba, főleg tizenévesen. Én ehhez túl romantikus típus voltam akkoriban és rettegtem volna, hogy ezzel megásom a kapcsolatom sírját...

- Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem ettől – sóhajtott, amikor elmondtam neki, ami a fejemben járt. - De úgy gondoltam,ha ennyi időt nem bírunk ki egymás nélkül, akkor egy életet sem bírnánk ki egymás mellett. Akkor meg ne vesztegessük egymás idejét... De végül nekem... nekünk lett igazunk. A kapcsolatunk kiállta az idő és a távolság próbáját. Persze senki ne úgy képzelje, hogy két éven át semmit nem tudtunk egymásról. Naponta beszéltünk az interneten, szünetekben pedig hazajöttem. Azért így is pokoli hosszú volt, de elviselhető – nevetett.

Néztem Petrát, ahogy beszélt. Szőke haj, zöld szemek - közel a negyvenhez is megkapó jelenség. Tizenhét évesen (is) gyönyörű lehetett... Tuti, hogy döglöttek utána a fiúk. Nem udvarolt odakinn neki senki? Nem dobogtatta meg senki a szívét? Nem vitte kísértésbe? Amikor feltettem neki ezeket a kérdéseket, megint felnevetett.

- Dehogynem. De ez is elhatározás kérdése. Hogy volt-e csábítás? Volt! Hogy meginogtam-e? Talán meg, hiszen két év hosszú idő. Táncoltam, sőt flörtöltem is más fiúkkal, de soha nem tettem semmi olyat, amit ne vállalhattam volna fel később. Az pedig, hogy ő megingott-e... sosem kérdeztem. Nekem elég volt, hogy amikor hazajöttem, ő mindig várt és mindig örült nekem. De tudod, ebből a szempontból valóban könnyebb volt nekem. Hiszen, ha bármit tettem is volna odakinn, arról – ha úgy akarom – soha, senki nem szerzett volna tudomást. Neki azért nehezebb lett volna titokban tartania, ha valakivel összejön... Biztosan neki is voltak kétségei, mélypontjai, de hiszem, hogy ő sem tett semmi olyat, ami megbocsájthatatlan lenne a részemről.

Hallgattam Petrát és őszintén örültem neki, hogy létezik még ilyen kapcsolat, ilyen kitartás, ilyen – a lángoló szerelmen is túlmutató – szeretet. S ekkor valahogy Szécsi Pál egyik dala jutott az eszembe, amely szinte tökéletesen leírta ezt a történetet:
Ne félj az elválástól. A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja."

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?