Egy másik testért akár tíz évet is adnék az életemből

Az a típusú nő vagyok, aki nem Barbie babának született. Soha nem voltam nádszál vékony, és a legvékonyabb formámban is összeértek a combjaim.

Emlékszem, a gimnázium első éve után, amikor csak a vékonyabbnál vékonyabb osztálytársaim negyven akárhány kilóját irigyeltem egy nap elhatároztam, hogy márpedig én is sovány leszek – pedig akkor sem voltam kövér.

Egy teljes nyarat töltöttem kő kemény diétával, napi több kilométer futással, attól a vágytól hajtva, hogy egyszer rólam is leolvad az a pár plusz kiló és beleférek majd az XS-es szoknyába. Ez a kis akcióm annyira jól sikerült, hogy a vágyott fogyás után sem tudtam leállni vele.

A tükörben mindig ugyanazt a szerintem kövér lányt láttam. A diéta annyira elfajult, hogy voltak olyan napok, amikor csak almát ettem, vagy éppenséggel 12:00 után nem fogyasztottam semmi szilárd ételt. Egy idő után az is előfordult, hogy minden héten kijelöltem az étkezős és a koplalós napokat. Alig pár száz kalóriát vittem be a szervezetembe naponta, mellette pedig természetesen minden nap, a kifulladásig edzettem.

A kilók pörögtek lefelé, én pedig boldog voltam, hogy végre feljön rám az XS-es szoknya és a vasárnapi ebédeknél megelégedtem a sült krumpli illatával is.

A szuper skinny formám tartása egészen az egyetem második évéig sikeres is volt. Akkor ugyanis jöttek a nehezebbnél nehezebb vizsgák, a féktelen bulik a végtelen mennyiségű piával, és az éjjeli hazafelé sétálós gyorskaja evéssel. Visszaszaladt rám néhány kilogramm, de még így is belefértem az S-es ruhákba.

Egy idő után az egyetem mellett megjelent a munka, az egyre kevesebb szabadidő, az alváshiány a fokozott stressz. Sportolni sem időm sem kedvem nem volt, a kaját meg igyekeztem úgy intézni, hogy este 18:00 után már semmiképp se fogyasszak semmit, bár lehetőleg előtte se sokat. Nem tagadom, az önsanyargatás mestere lettem.

Akármikor néztem tükörbe csak egyre elégedetlenebb voltam magammal. A húszas éveim elején, amikor a világon a legjobban kellett volna éreznem magam a bőrömbe, nekem csak az járt a fejemben, hogy mennyire utálom magam.

Hullámokban tört rám a koplalás, de már sajnos nem volt annyira hatásos, mint annakidején tizenhat éves koromban. A kudarctól csak még frusztráltabb, idegesebb lettem, és már nem csak a vélt vagy valós plusz kilók miatt gyűlöltem a testem, hanem azért is mert képtelen voltam a jól bevált módszeremmel fogyni.

Ma M-es méretet hordok, az önutálat és az, hogy egy másik testért akár tíz évet is adnék az életemből, hogy akár kevesebb ideig, de legalább elégedetten és boldogan éljek nyomokban sem múlt el a mindennapjaimból. Ma is vannak koplalós heteim, amiket léböjt kúra címkével illetek azért, hogy magamat és a környezetemet is megnyugtassam arról, hogy a napokig tartó nem evés tök oké dolog. Arról nem is beszélve, hogy egy több éve tartó hormonális betegség miatt, még egy nagyon jól működő módszerrel is csak lassan indulna be nálam a plusz kilók leadása.

Pár hete egy kedves barátnőm arra kért, hogy olvassam át a szakdolgozatát, ami történetesen az evészavarokról szólt. Az ötödik oldal után azt vettem észre, hogy én minden egyes leírt mondatot átéltem már legalább egyszer. Ott álltam a dolgozattal a kezemben és kicsúszott a számon, hogy én már évek óta evészavaros vagyok. Nem vagyok csontsovány és nem hánytatom magam, de torz a testképem és gyakran gondolok arra, hogy bárcsak sovány, hosszú combú lány lehetnék, akinek eszébe sem jut a fogyókúra.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock