Dühös vagyok, mert a félelem még mindig a női lét szerves része

Dühös vagyok, mert még mindig itt tartunk. Hiába a nagy egyenlőség, hiába a feminizmus, a modern idők, valahogy képtelen a társadalom levetni magáról ezt az ócska, rusnya kabátot... hogy a nő egyesek szemében nem is ember, csak valami „dolog", amit kedve szerint használhat.

Miért kell ennek még mindig témának lennie? Miért kell természetesnek venni, hogy a gyengébbik nem képviselőit lehet bántalmazni. Bárhogyan... Utánuk lehet füttyögni az utcán, bele lehet markolni a fenekükbe, fel lehet őket pofozni, meg lehet őket erőszakolni, el lehet őket rabolni, ki lehet oltani az életüket. Persze az utóbbi kettőre azért ritkábban kerül sor, valaki azonban mégis úgy gondolja, neki ezt IS lehet.

Néhány hete, amikor éppen ezt a témát hozta fel valaki egy társaságban, a jelenlévők egyike azt mondta: Ugyan, ne vegyük egy kalap alá az „elismerő beszólogatást" és az ütlegelést?
Nekem pedig akkorára nyílt a szemem, mint egy tányér.
Miért is ne? – kérdeztem tőle elfúló hangon. Az utánaszólogatás nem más, mint verbális bántalmazás, ugyanis nincs az a nő, aki élvezné, ha mindenféle ocsmányságokat kiabálnak utána. Vagy talán vegyem udvarias gesztusnak a „De jó a segged!", „De megraknálak!" megnyilvánulásokat? És ezek csak a cenzúrázott változatok.

Azt kérdezem: Miért?

Ráadásul a beszólás csupán a verbális része a dolognak. Kis szelet abból a tortából, amelyet nőként le kellene nyelnünk. Van ennél sokkal rosszabb. Például a zaklatás és a fizikai, szexuális bántalmazás, amelyektől szinte állandóan félnünk kell.

De kérdem én, miért kell nekem félnem, ha sötétedés után indulok haza a munkából? Miért kell felhívnom valakit, hogy biztonságba érezzem magamat? Miért kell a hátam mögé lesni? Miért kell a kulcsomat szorongatni, hogy ha esetleg támadás ér, akkor legyen mivel megvédenem magamat? És egyáltalán, miért jut az eszembe, hogy meg kell védenem magamat?
Most biztosan valaki gúnyosan azt mondja: Mert paranoiás vagy...
Valóban? Vajon az a nő is paranoiás volt, akit majdnem megerőszakoltak a HÉV-en nem is olyan rég? Vagy az a kismama, akit nem csak akartak... kétszer... És persze ott van Sarah Everard esete, aki nem is élte túl a támadást. Ez is csak paranoia, igaz?

Döbbenet. Csak ez a szó jár a fejemben. Az említett három eset a közelmúltban történt és tudom, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa. Nők milliói élik félelemben az életüket és nemcsak azokban az országokban, ahol természetes a kényszerházasság vagy ahol köztudott tény, hogy a női nemet alsóbbrendűnek nézik. Itt és most is rengeteg nő fél. Fél az apjától, a testvérétől, a férjétől, a barátjától, a főnökétől, a szomszédjától, s ha tőlük nem is, de ha sötétedés után dolga akad, akkor a néptelen utcán, amikor befordul mögé egy kapucnis alak, tuti, hogy meglegyinti a rémület szele.

 

Forrás: Shutterstock

Velem is megtörtént – veled is megtörténhet

Velem is megtörtént már. Futottam már férfi elől a sötét, kihalt utcákon. Tudom, milyen érzés félni és azon gondolkodni - miközben a szíved a torkodban dobog -, hogy mi lesz, ha utolér. Pedig csak egy téli délután vonattal mentem haza. Nem buliból, nem részegen, nem az éjszaka közepén, nem miniszoknyában, de még csak nem is magas sarkú cipőben. Nem kellett hozzá kihívó ruha, kihívó viselkedés, csupán annyi, hogy egy kupéban utazzunk és ő úgy gondolja... nem is tudom, mit gondolt. Szerencsére én megúsztam, mert valahogy éreztem, hogy nincs valami rendben az útitársammal... Meglógtam előle, de a mai napig jól emlékszem micsoda jeges rémület járta át a tagjaimat, amikor észrevettem, hogy szalad utánam.
S ez csak egy történet a sok közül. Én is számtalanszor kaptam beszólásokat az utcán, tapogató kezeket a tömött villamoson, lihegtek a nyakamba szórakozóhelyen vagy próbáltak a falhoz szorítani.

 

Az erőszak ezerarcú szörnyeteg és itt van ma is velünk

És te? Veled megesett már? Szaporáztad már meg a lépteidet azért, mert féltél? Szorongattad a telefonodat a kezedben apukád, anyukád, a bátyád vagy a párod gyorshívóján tartva az egyik ujjadat? Sétáltattál már aggódva kutyát? Vagy futottál az erdőben úgy, hogy közben nem tudtál kikapcsolni, mert állandóan a bokrokat pásztáztad? Van a táskádban paprikasray, hajlakk – fegyver gyanánt?

A női lét szinte elválaszthatatlan része a konstans félelemérzet. Évezredek óta küzdünk vele. Félünk a szóbeli bántalmazástól, a megszégyenítéstől és a fizikai erőszaktól is. Zaklatás, bántalmazás, abúzus – mintha ez mind-mind karöltve járna a női léttel, mióta ember él a földön. Azt gondolhatnánk, hogy a XXI. században mindez már csak rossz emlék. Holott nem az. Ezerarcú szörnyetegként vicsorít ránk gyerekkorunktól kezdve, s mást sem hallunk, minthogy vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra, ez pedig csak növeli a rettegésünket, mert azt tudatosítja bennünk, hogy VAN mitől tartanunk. És sajnos tényleg VAN!
A sok-sok „Miért" után, adódik tehát az újabb kérdés: Meddig? Meddig leszünk még áldozatok? Meddig kell majdhogynem napi szinten rettegnünk magunkért? Hiába a mobil, hiába a térfigyelő, hiába a rendőrség, hiába az egyenlőség, hiába minden... az erőszak ma is itt van velünk, éppen úgy, mint évszázadokkal ezelőtt, pedig már régen túljutottunk a sötét középkoron.

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek