Csendben léptél le, mint egy tolvaj a sötétben

Hatvanhat nap. Ennyi jutott nekem a szerelmedből. Hatvanhat nap, mégis olyan, mintha egy élet lett volna. Aztán szó nélkül leléptél, én pedig itt maradtam egyedül a fájdalommal és egy soha be nem teljesedett közös jövő üres ígéretével.

Nem én kerestelek. Te jöttél hozzám. Szerelmes tekintettel, remegő kézzel igyekeztél összeszedni a szétguruló narancsokat az utcán. Emlékszem milyen félszegen adogattad nekem egyesével őket. A szemed olyan átható kék volt, a mosolyod pedig kisfiús. Egyáltalán nem voltál az esetem, mégis megfogott benned valami.
Talán az, hogy segítettél hazavinni a narancsokat, s közben elmesélted, milyen régóta szeretnél már megszólítani, de sosem mertél. Pedig minden nap itt haladok el az ablakod előtt. Már megismersz a cipőm kopogásáról. Most pedig micsoda szerencse, hogy pont akkor szöktek meg a narancsok a szatyromból, amikor te leparkoltál. Az ajtóm elé érve bátortalanul megkérdezted, elhívhatnál-e egy kávéra valamikor. Én pedig igent mondtam.
Másnap, munka után együtt szürcsöltük a feketénket és órákon át be nem állt a szánk. Imádtam a csipkelődő humorodat, a közvetlenségedet, azt hogy nem vagy felfuvalkodott, harsány, „kihaénnem" típus.

Hétvégén kirándulni mentünk. Piknikkosarat pakoltam össze és szívdobogva vártam a találkozást. Az autóban megállás nélkül beszéltünk, az erdőben pedig csendes áhítattal ballagtunk egymás mellett. Sajtot és szőlőt ettünk, olajbogyót, friss bagettet, majd elnyúltunk a pokrócon és csak élveztük a kora őszi napsütést. Megfogtad a kezemet és akkor, ott én voltam a világon a legboldogabb. Az első csókunk olyan félénk volt, mintha kiskamaszok volnánk és olyan részegítő, akárha erős bort ittunk volna édes szőlőlé helyett. A legromantikusabb lányregények is elbújhattak volna mögöttünk. Napokat töltöttünk kirándulásokkal, kávézással, kiállításokon. És a tempónk is amolyan lányregényesen alakult... Semmi sietség, semmi kényszer, ami bevallom, nagyon tetszett. A szó legszorosabb értelmében udvaroltál nekem, miközben időt hagytunk egymás megismerésére. Azt hittem, ilyen már nincs is manapság.


A vallomás, amely összetört

Aztán mégis jött a feketeleves. Másfél hónap randizgatás után nálad beszéltünk meg egy filmezős estét. Megegyeztünk, hogy vacsit készítünk, majd bekuckózunk a tv elé. Tudtam, hogy ez különleges este lesz... Az is lett, bár másképp, mint gondoltam. A vacsora után leültünk a kanapéra, megcsókoltál majd a két tenyered közé zártad az arcomat és halkan bevallottad, hogy kapcsolatban élsz.
Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek. Elmondtad, hogy voltaképpen nem is szereted a párodat, hogy bármár hét éve együtt vagytok, nem költöztetek össze, nincsenek közös terveitek, igazából már rég szakítottál volna vele, ha nem kedvelnéd annyira a családját.
(Sokat beszéltünk arról, hogy neked milyen rossz volt a gyerekkorod, így még a lelkem egy kis szelete meg is értette ezt a magyarázatot.)
Azt azonban nem tudtam felfogni, miért csak most tudtam meg, hogy én vagyok „a másik nő".

Képtelen voltam bármit mondani. Felálltam a kanapéról és a kabátomért nyúltam. Szó nélkül tettük meg a tízperces sétautat a lakásomig. Ott megfogtad a kezemet, a szemembe néztél és azt mondtad: szeretlek.

Forrás: Shutterstock

Felmentem a lakásba és beültem egy kádnyi forró vízbe, de ez sem tudta enyhíteni a didergésemet. Szerettem volna dühös lenni rád, szerettem volna torkom szakadtából sírni, de egyik sem ment. Nem tudtam hova tenni a történteket, mert az egész, addig az estéig olyan volt, akár egy tündérmese. Sőt talán még ezután is így éreztem, hiszen nyugodtan ágynak dönthettél volna azon az éjszakán. Kihasználhattál volna, de nem tetted, helyette színt vallottál. Heteken át udvaroltál és amikor megkaphattad volna, amire a legtöbb férfi hajt, visszakoztál. Vajon miért?

Ugyanakkor felfordult a gyomrom a gondolatra, hogy heteken át kettős életet éltél. Hazudtál nekem és még valakinek. Vajon vele is találkoztál az elmúlt hetekben? Vajon az ő kezét is megfogtad? Vajon őt is megcsókoltad? És vajon, amit mi tettünk, az megcsalás? Akkor is, ha nem feküdtünk le egymással, de olyan kötelék alakult ki közöttünk, amely sokkal többet rejt magában, mint néhány kósza éjszaka?

Másnap a te hívásod ébresztett. Arra kértél, találkozzunk. Este megint egy kávézóban ültünk. Ismét elmondtad, hogy nem szereted. Engem szeretsz. Évek óta. Évek óta figyelsz az ablakból és vágyódsz utánam. Csak én kellek. Én pedig elhittem, mert nekem is te kellettél. Jobban, mint a levegő, mégsem kértem, hogy hagyd el miattam. Azt mondtam, tedd azt, amit tenni szeretnél. Képtelen voltam hisztit csapni, dühöngeni, csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint pár nappal ezelőtt. Megértettem, hogy egy hosszú kapcsolatot nehéz befejezni. Megértettem, hogy időt kérsz. Lezártnak tekintettem a dolgot, nem akartam róla többet beszélni. Mindketten hagytuk, hogy a kapcsolatunk ott lebegjen a semmi közepén. Össze is tartoztunk, meg nem is.
Ezután hetekig csak telefonon és az interneten keresztül érintkeztünk. Minden nap hosszasan beszélgettünk, kerülve a legégetőbb témát: mi lesz velünk? Reggelente te ébresztettél és esténként veled beszéltem utoljára. Aztán nem bírtuk tovább. Találkoznunk kellett. Azt éreztem, nekem már minden mindegy. Akarlak és kész. Ha én leszek a másik, hát én leszek, de nem akarom megfosztani magamat a boldogság lehetőségétől.

Remény és teljes megsemmisülés

Félve léptem be ismét a lakásodba. Felkavartak a hetekkel ezelőtti élmények. Előre megbeszéltük, nem lépünk át olyan határt, amely visszafordíthatatlanná tehetne bármit is. Nem is tudom, mit képzeltem, hiszen attól, mert nem szeretkeztünk, már minden határt átléptünk. Derékig gázoltunk egymás életében és érzelmeiben. De még ez is olyan romantikusnak tűnt. Egész este filmeket néztünk összebújva, ölelkezve. Szinte belehaltam, hogy nem teljesülhet be a szerelmünk, de mindketten tartottuk magunkat a megbeszéltekhez. Késő éjszaka volt már, mire elhatároztuk, hazamegyek, mielőtt elveszítjük a fejünket.Kimentem a fürdőbe és ahogyan becsuktam magam mögött az ajtót egy fehér hálóingen akadt meg a tekintetem. Nem tudom ott volt-e hetekkel korábban és csak nem vettem észre vagy azóta került oda, de úgy hatott rám, mintha hatalmas erővel pofon vágtak volna. Kiszédelegtem a nappaliba és elhebegtem, hogy ott a hálóinge és én ezt nem tudom csinálni.
A könnyeimmel küzdve csupán annyit kértem tőled, ne keress többet, csak ha pontot tettél az ügy végére. Vagy arra az ügyre vagy a mienkre.

Napokig olyan volt az életem, mint egy álom. Egy rossz álom. Szinte levegőt sem kaptam, úgy szorította a mellkasomat a hiányod. Minden nap vártam a telefont, hogy felhívj, és azt mondd ismét: szeretlek. De tudtam, hogy ez már nem elég. Eltelt egy hét. Majd még egy. Azzal nyugtattam magam, hogy nem lehet olyan gyorsan lezárni egy hosszú kapcsolatot. Még egy hét. Én nem kerestelek, a büszkeségem nem engedte, és különben is, nem nekem volt elintéznivalóm. Az útvonalamat megváltoztattam, soha többé nem mentem el a házad előtt. De vártam minden egyes nap, minden órában és minden percben. Vártam a hívásodat. Ami sosem jött. Csendben léptél le, mint egy tolvaj a sötétben és valóban megloptál, mert magaddal vitted a szívem, a lelkem egy részét is.
A mai napig nem értelek. Nem értem, mire volt jó mindez és főképp, ha bármit jelentett is ez az egész a számodra – amit mindezek ellenére biztosra veszek -, akkor hogyan vethettél neki így véget. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltál volna...


Emma történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le

    Ezek is érdekelhetnek