Nyolcévesen már egyedül jártam iskolába – Ezért ma megköveznék az anyámat

Kis gyerek kis gond. Nagy gyerek nagy gond. Valóban így lenne vagy csak mi, szülők generáljuk a problémákat? Régen tényleg annyival könnyebb volt gyereknek, na meg persze anyának és apának lenni?

Élénken emlékszem a gyerekkoromra. Például arra, hogy másodikosként már egyedül jártam iskolába. Nagyon büszke voltam magamra, ugyanis nem a szomszédba kellett átugrani, ha be akartam ülni a padba, hanem villamos vitt a 6-7 megállóval odébb található épületig. Ráadásul több zebrán is át kellett mennem, szóval mai fejjel – szülőként – meglehetősen rizikósnak tartanám ezt a kalandot egy nyolcéves számára. Persze anyukám sem indított bele csak úgy a vakvilágba engem, elsőben minden nap kísért, jövet-menet, a következő évben azonban már elég nagynak éreztem magamat ahhoz, hogy önállóan megoldjam a feladatot. Anya pedig hajlott rá, hogy engedjen a kérésemnek: hadd menjek egyedül iskolába. Nem is csodálom, mivel a testvéremet a város másik felébe kellett fuvarozni, ő pedig Budapest harmadik szegletében dolgozott. Mindezt megoldani tömegközlekedéssel, úgy hogy mindenki nyolc előtt beérjen, nem kis feladat lehetett. Szóval engedélyt kaptam, hogy másodikban egyedül menjek suliba. Persze azt nem tudtam, hogy anyu egy héten keresztül követett titokban, hogy megbizonyosodjon arról, valóban felelősségteljesen viselkedek egyedül is – ezt csak jóval később mesélte el nekem. Egy biztos: én élveztem az önállóságomat és soha, semmilyen problémám nem adódott abból, hogy egyedül jártam iskolába ezután mindig.

Veszélyes gyerekkor?

Arra is jól emlékszem, hogy nyaranta sok időt töltöttünk a nagyinál, aki egyébként pár utcányira lakott tőlünk és még igencsak dolgozott, amikor tíz év körüli lehettem. Ebből fakadóan nem bizonyult egyszerűnek, hogy a szünidő alatt mindig vigyázzon ránk valaki. Legtöbbször mégis rá hárult a feladat, mivel neki jó sok szabija volt. Ilyenkor strandra jártunk, kimentünk a közeli parkba, kirándultunk, de az is rendszeresen megesett, hogy míg ő ebédet főzött, addig minket leküldött a ház mögötti játszótérre levegőzni.

Forrás: Shutterstock

Sőt, a parkba is elmehettünk a szomszéd gyerekekkel felnőtt kísérő nélkül. Később, amikor elköltöztünk Budapestről számtalanszor megesett az is, hogy egy barátnőmmel reggel bringára pattantunk és késő délutánig elő sem kerültünk. Persze, akkor már voltunk vagy tizenhárom évesek... Mégis, ha most arra gondolok, hogy egy általános iskolás gyerek egyedül kóricál egész nap vagy strandra megy egy barátnőjével, hát elég ambivalens érzések öntenek el. Pedig most adhatunk neki mobilt, hogy bármi van, felhívhasson vagy mi utolérhessük, ha aggódunk. Az én gyerekkoromban azonban még nem is hallottunk mobilokról... Mégis felnőttünk, méghozzá bármiféle trauma vagy atrocitás nélkül.

Változik a világ, változunk mi is

Adódik tehát a kérdés, mi változott? Miért nem meri a legtöbb szülő ma elengedni a gyerekét egyedül a ház mellett játszótérre se? Miért kapok én magam is frászt a gondolattól, hogy néhány év múlva a saját csemetém is el akar majd esetleg menni bringázni vagy strandolni a barátaival? Tényleg ennyivel veszélyesebb lett vajon a világ? Hiszen régen is voltak elmebetegek és voltak balesetek is. Gondoljunk a Fekete Dáliára, a Lindbergh-bébi elrablására vagy a martfűi rémre. Akkor is akadtak veszélyes alakok és akkor is leshettek a gyerekek a mászókáról. Talán akkor kevésbé érzékeltük a veszélyeket, mert az információáramlás korlátozottabban és lassabban történt, de vajon valóban kevesebb volt a tragédia? Kevésbé veszélyes életet éltünk? Meglehet. Igazából nem tudom eldönteni. Az biztos, hogy gyerekként rengeteg időt töltöttem szülői felügyelet nélkül. Egyedül, a tesómmal vagy a barátaimmal. Kutyát sétáltattunk, strandoltunk, kirándultunk, piknikeztünk. Télen elmentünk korcsolyázni a Városligetbe, sétáltunk a Váci utcában, mindezt általános végén, középiskola elején. Mobiltelefon, okosóra és a tarkónkba ültetett GPS nélkül.
Az utóbbi persze csak vicc, bár azért előfordult már, hogy arra gondoltam, a saját gyerekemet bizony jó lenne valami nyomkövetővel ellátni, mondjuk egy nagyobb játszótéren, hogy lássam, merre cikázik éppen. Úgyhogy eléggé meg vagyok hasonulva, hiszen jól emlékszem a saját, szabad gyerekkoromra, ugyanakkor szülőként - főleg úgy, hogy ma már mindenkit „leszarszülőznek", aki nem gombolyít állandóan a gyerek fenekében – nagyon nehéz megtalálni azt a határt, amely mentén se hanyagnak, sem túlféltőnek nem érezzük magunkat.

 

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?