Rühellem a rólam készült fotókat, mert sosem látom magam elég jónak

Amikor belenézek a tükörbe, és úgy érzem, egész jó formában vagyok, rögtön lövök néhány szelfit, hiszen illene már lecserélni a három évvel ezelőtti profilképem, na meg különben is. Mindenki elárasztja a közösségi oldalakat szebbnél-szebb fotókkal, így nagy a nyomás rajtam, hogy nekem is meg kéne mutatnom, hogy nézek ki. Csinálok egy képet, majd bizakodva megnyitom a fotótáram, hátha sikerült legalább egyetlen elfogadható képet készíteni, a végeredmény viszont az esetek 99,9%-ban kiábrándító.

Elszaladok a legközelebbi tükörhöz, újra belenézek, összehasonlítom a pár perccel előtte készített szelfivel, és mindig arra gondolok, hogy én tényleg így nézek ki? Ezt látják az emberek minden nap?
Nagyon régen éreztem egy fotót látva, hogy „Hú, ez egy egészen jól sikerült kép lett."Sokkal inkább érzek csalódottságot és igazságtalanságot, mint elégedettséget, de vajon tényleg a fotóval van a baj?

Ki vagyok én valójában?

A legnagyobb kérdés bennem az, hogy az engem körülvevő emberek mit látnak, amikor rám néznek? Azt, amit én a tükörben, vagy azt, amit a rólam készült fotók tükröznek? Részben mindegy, részben viszont egyáltalán nem, mert ez a két személy bár ugyanaz, teljesen más.

Sokáig azt gondoltam, hogy olyan vagyok, amilyennek én látom magamat. Hiszen én tudom, hogy a jobb szemem egy kicsit lejjebb van, mint a bal, hogy mikor, hol vannak pattanásaim, és én ismerem magam a legjobban. Pedig logikusan végig gondolva sokkal inkább vagyok olyan, mint amit a többiek látnak.

Olyan ez, mint a hangunk: azt is teljesen máshogy halljuk belülről, mint kívülről. Hiába mondják, amikor énekelek, hogy a hangommal embereket lehetne ölni, én belülről szépnek hallom.

Egy-egy rosszabbul sikerült fotóval azért fájdalmas szembesülni, mert rámutat, hogy nem nézek ki annyira jól, mint ahogy azt gondoltam, a csalódást pedig épp ez a bennem élő ideál és a valós kép közötti különbség okozza. Az előszobai tükröm valahogy szebbnek láttat, a próbafülkékben található tükröket pedig egyenesen utálom, mert a legrosszabb formámat mutatják. Más megvilágítás, más perspektíva, pedig az is én vagyok.

Önelfogadás.

Nem tudom, mások hogyan csinálják, vagy hány szelfit lőnek, mire találnak egyetlen egy valamire valót. Talán azért nem tetszem magamnak, mert a járványhelyzet miatt sem testileg, sem lelkileg nem vagyok a helyzet magaslatán, vagy túl kritikus vagyok magammal szemben.

A kulcs talán önmagam elfogadása, mindig, minden körülmény között, még akkor is, ha egyáltalán nem úgy nézek ki, mint ahogy azt én gondoltam. Ja, és még valami. A külsőnk a belsőnk tükre, így nem szabad elvárni, hogy ha belül káosz van, kívül ez nyom nélkül marad.

Nyitókép:Shutterstock