Leszek újra önmagam a járvány után? Néha úgy érzem, nem…

A 2020-as év valószínűleg mindenkiben nyomott hagyott lelkileg, illetve hiába lett vége az évnek a járvány még mindig tombol, a korlátozások még élnek, és ki tudja, mikor kapjuk vissza a szabadságunkat. De mi lesz, ha visszakapjuk? Hirtelen minden a régi kerékvágásba kerül, és olyan lesz, mint azelőtt?

Szerintem ez nem fog ilyen könnyen megtörténni, gondolok itt arra, hogy hiába kapom vissza a régi életem, a régi énemet nem fogom egyhamar, sokkal több idő kell ahhoz, hogy ezt a rémálmot lelkileg kiheverjük.

Anno annyira szabadon éltem, állandóan jöttem mentem, mindig úton voltam, tele programokkal. Folyton kellett mennem valahová munka után, valakivel találkozni, pörögni valamerre, esetleg bulizni. Szinte csak aludni jártam haza, nem is igazán szerettem otthon lenni, maximum egy fél napot bírtam ki hétvégén is, de utána ki kellett mozdulnom, mert megőrültem.

A munkahelyemen is mindig sok emberrel voltam körülvéve. Nagy irodákhoz (vagy nyitott) vagyok szokva, ahol 8-10 ember minimum ült. Szerettem, hogy ennyien vannak körülöttem, mindig volt kihez szólni, ha valami kikívánkozott belőlem, vagy csak meginni valakivel egy kávét, és trécselni pár percet.

Most az időm 80 százalékát a négy fal között töltöm egyedül, hónapok óta home office-ban dolgozom. Napközben teljes magányban pötyögök a gépen, senkihez sincs szólni, egyedül főzöm le a kávét, egyedül iszom meg. Az ebédszünet legalább annyira egyhangú és unalmas, mint maga munka társaság nélkül, így már azt sem várja az ember. De a munkaidő vége sem kecsegtet túl sok jóval, mivel hozzám nem jön haza senki, mert egyedül élek.

Forrás: Shutterstock

Barátokkal találkozni ilyenkor már nem igen lehet, mert mire átérünk a másikhoz, gyakorlatilag már fordulhatunk is vissza, hogy 8-ra mindenki otthon legyen. Munka után már hiába mész ki sétálni, mert addigra lemegy a nap, így a hidegben, sötétben való bolyongás sem túl felemelő. Marad a Netflix vagy a bevásárlás, mint programlehetőség, esetleg jobb napokon be-becsúszik egy kozmetikus vagy körmös, ami megtöri az egyhangúságot. De a régi életemhez képest vicc, hogy ezek a „programok". Így nem marad más, mint várni a hétvégét, ott talán összejön egy kis kirándulás vagy baráti, családi összejövetel.

De ami a legijesztőbb az egészben, hogy újabban már ezek sem dobnak fel, és sokszor rendesen le is fárasztanak. Már furcsa elmenni egy plázába, ami tele van emberekkel, szinte menekülök inkább haza az otthon magányába.

Félelmetes belegondolni, hogy a régi életemmel szinte már a régi énem is elveszett.

Már kezdem megszokni a magányt, az otthonülést, pedig még mindig gyűlölöm. De már nem tudom, mi tenne boldoggá, mert az érzem, semmi se jó. Már nem látom magam előtt azt sem, hogy nyáron strandolok, biciklizem, beülök egy italra valakivel. Persze lehet, hogy azért, mert egyelőre bizonytalan, hogy erre lesz-e egyáltalán lehetőségünk, de egyszer biztosan eljön az idő, amikor lesz, mert ez nem tart örökké.
Ijesztő a gondolat, hogy én, aki mindig életvidám, pozitív, pörgős személyiség voltam, most  depressziós, magába fordulós, otthonülős ember lettem?

Ugye ez csak átmeneti? Ugye idővel visszakapom a régi énemet?

Lehet, hogy ez az időszak arra lesz jó, hogy nem biztos, hogy majd annyit fogok pörögni ezután, ami talán nem is baj. Már természetes lesz az otthonlét, és nem okoz gondot egy-egy nap a mostani heti hathoz képest.
Így csak remélni tudjuk, hogy valaha újra minden és mindenki a régi lesz, és pár év múlva ez már csak egy rossz emlékként él az emlékezetünkben.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?