Régen gyanús, ha tiltott terület a másik telefonja és laptopja

Hiszem, hogy egy jó párkapcsolat a bizalmon alapszik. Lehetünk bármennyire szerelmesek, meglehet köztünk a kémia, de ha nem bízunk a másikban, akkor fabatkát sem ér az egész és szinte borítékolható, hogy az útjaink előbb vagy utóbb elválnak.

Furcsaságok

Valószínűleg mindenkinek akadt már olyan párkapcsolata, ahol valamiért nem tudott bízni a másikban. Sok-sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg Endrével. Nagyon fiatal voltam, nagyon naiv és nagyon szerelmes. A kapcsolatunk öles léptekkel haladt, rengeteg időt töltöttünk együtt, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, így fél év múltán össze is kötöztünk. A bizalmi mutató a fejemben ekkor kezdett meredek zuhanórepülésbe.
Endi szerette, ha hétvégenként hazautazom a szüleimhez, mivel úgy gondolta, a családi szálak nagyon fontosak és bíztatott, hogy azért, mert együtt vagyunk, ne hanyagoljam el őket. Nekem nagyon tetszett ez a hozzáállás, szinte repestem az örömtől, hogy ilyen érzelmi intelligenciával rendelkezik a párom. Boldogan vonatoktam hát haza anyukámhoz és apukámhoz a hétvégékre, bár nagyon hiányzott, Endi, akivel ezalatt a két nap alatt maximum néhány kósza üzenetet váltottunk. Persze nekem is megvolt a magam élete, ilyenkor találkoztam a barátnőimmel is, de azért jól esett volna, ha legalább esténként váltunk néhány szót telefonon, ám ő sosem hívott, én meg úgy voltam vele, hogy nem zargatom, elvégre ő is biztosan a szüleivel, barátaival tölti az időt ilyenkor.

A gyanú árnyéka

Teltek a hónapok, és míg a kapcsolatunk elején előzékenynek találtam, hogy felhívja a figyelmemet arra, hogy ne hanyagoljam el a régi kapcsolataimat, egy idő után azt kezdtem érezni, hogy mégiscsak fura, hogy szinte egyetlen hétvégét sem töltünk együtt. Ő azonban lelkesen küldözgetett a családomhoz – egy másik városba -, míg egyszer elé nem álltam és fel nem hoztam, hogy szerintem ez azért már túlzás, hiszen ha minden hétvégén külön vagyunk, akkor mikor fogunk minőségi időt tölteni egymással?
Kissé láttam rajta, hogy meglepődik, de végül belátta, hogy igazam van. A hétvégi utazásaim így megritkultak. Bár boldognak kellett volna lennem, valahogy mégis egy baljós árny telepedett a lelkemre. A szerelem köde kezdett már foszladozni, visszahuppantam a realitás talajára és kissé bizonytalanul néztem körbe, amikor lekerült a szememről a rózsaszín szemüveg.

Forrás: Shutterstock


Eleinte csak fura megérzések kerítettek a hatalmukba. Miért hurcolja mindenhova a telefonját? Ha együtt vagyunk, miért képernyővel lefele teszi az asztalra? Miért zárja le a laptopját, ha odamegyek megpuszilni vagy elhaladok mögötte? A fura érzésből aztán kíváncsiság lett, a kíváncsiságból – mivel kielégítetlen maradt – gyanakvás, a gyanakvásból bizalmatlanság. Egyre inkább azon kaptam magam, hogy figyelem és egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem akartam ezt az érzést, de nem mertem a kérdéseimmel sem elé állni, hiszen féltem, hogy ha megteszem, akkor mérges lesz rám és tönkreteszek mindent. Így csak vártam. Magam sem tudom mire. Talán arra, hogy kiderüljön, tévedek... vagy arra, hogy bizonyosságot szerezzek. De miről is?

A struccpolitika nem kifizetődő

Nem telet bele sok idő, egyértelműen kezdtem érezni, hogy szorongok. A kimondatlan kérdések, kételyek és a gyanakvás minden nap mardosott, mégis gyáva voltam hozzá, hogy megpróbáljak tiszta vizet önteni a pohárba. Úgy csináltam, mintha minden rendben volna, belül azonban rágta a lelkemet a bizonytalanságból fakadó fájdalom és félelem. De túlságosan szerettem ahhoz, hogy megálljak előtte és rákérdezzek arra, ami érdekelt. A homokba dugtam inkább a fejemet és hallgattam. Kár volt, mert a megérzések bizony nem hazudnak.Ami gyanúsnak tűnik, az általában gyanús is. Aki pedig a plafonon van, ha csak rápillantanak a telefonjára, az bizony rejteget valamit vagy valakit...

 

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?