Én voltam a paranoiás, de ő rejtegette a telefonját

Érettségi után ismerkedtem meg Endivel. Naiv voltam, szerelmes és ittam minden szavát. Azt hittem, nyitott könyv vagyunk egymás számára, ő azonban több titkot is rejtegetett.

A szerelmünk gyorsvonatként robogott be az életembe és magával sodort semmi perc alatt. Úsztam a boldogságban, hiszen Endi figyelmes, érzelmileg intelligens és gáláns fiú volt. Hamarosan már együtt is éltünk, ekkor kezdtem felfedezni, hogy az ő könyve nemhogy nem nyitott, de hatalmas lakat gátolja meg, hogy belelapozzak a mindennapjai történetébe. Jelszóval védett és mindenhova magával hurcolt telefon és számítógép, fura, néhány szavas telefonhívások, érdekes találkozók. Endi utálta, ha csak rápillantottam a mobiljára és a laptoppal is mindig úgy helyezkedett el, hogy ne lássak rá a képernyőre.

A zöldszemű szörny

A gyanús dolgok egyre szaporodtak, én pedig akaratlanul is jobban figyelni kezdtem őt, sőt egy idő után nem csupán figyeltem már, de magam is keresni kezdtem az intő jeleket. Észben tartottam, hogy mit mond az aznapi programjáról és este rákérdeztem erre-arra. Ha a srácokkal találkozott érdeklődtem, hogy ki volt ott, mit csináltak, merre jártak. Néha már úgy éreztem magam, mint egy brazil szappanopera hősnője és nagyon nem tetszett a dolog. Nem tetszett, hogy kifordultam önmagamból, hogy gyanakvó, majd kifejezetten féltékeny lettem, így összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem, miért van az, hogy mindenhova magával viszi a telefonját – wc-re, fürdéshez is – és miért zárja le állandóan a laptopot, ha kétlépésnyire megközelítem?
A reakció azonban pont az volt, amitől tartottam: határtalan felháborodás.
Véleménye szerint a telefon egy nagyon intim dolog, hiszen benne van az egész életünk, így természetes, hogy viszi magával, ahogy a számítógépen is számos bizalmas információt tart. Ám, ha ez a kioktatás nem lett volna elég, azonnal támadásba is lendült és visszakérdezett, hogy egyáltalán miért fontos ez nekem? Mit képzelek, hogy bele akarok túrni a telefonjába és a számítógépébe?Azonnal én lettem a rossz, gonosz barátnő, akiben nem lehet bízni, aki kutakodik, aki ellenőrzi a másikat. Olyan jól adta elő a dolgot, hogy el is szégyelltem magam. Innentől kezdve együtt dolgozott bennem a kételkedés a keserűség, a féltékenység és annak a szégyene, hogy bár igyekszem, képtelen vagyok felülkerekedni a bizalmatlanságomon, sőt napról napra egyre nő bennem és szinte felemészt.

Forrás: Shutterstock

Olyanná váltam, mint egy pattanásig feszült húr. Összeszorult a gyomrom minden alkalommal, amikor a telefonja üzenetet jelzett, amikor hosszasan gépelt a laptopon, amikor programot szervezett a srácokkal. Szinte megőrültem és igazából magam sem tudtam, mi a bajom, csak valami megmagyarázhatatlan belső feszültséget éreztem, amely napról napra keserítette az életemet és a kapcsolatunkat.
A kérdéseimet lenyeltem, mert nem akartam, hogy újra paranoiásnak nevezzen, a gyanakvásaimról hallgattam, mert nem tudtam volna elviselni, ha újra nekem esik és a fejemhez vágja, milyen alávaló vagyok, mert bele akarok nézni a telefonjába, számítógépébe. Holott erről szó sem esett, nem akartam kutatni, de azt sem akartam, hogy mindig úgy helyezkedjen, hogy ne lássak rá a képernyőkre. Engem sosem érdekelt, hol a telefonom, ha hívtak, üzentek hallottam a másik szobából is. Az sem izgatott, ha ránézett valamelyikre, miközben a barátnőimmel cseteltem vagy a közösségi oldalamat böngésztem. Akkor őt miért zavarta mindez?

Szülinapi meglepi

A szülinapomra elutaztunk egy wellness hétvégére. Végül ott derült fény arra, hogy bár paranoiásnak, hatalmaskodónak akart beállítani, voltaképpen nem én viselkedtem szégyenteljesen, hanem igenis ő.
Az egyik nap, amikor elindultunk szaunázni elszakadt a papucsom, így visszamentem a szobánkba a másikért. Míg kicseréltem a lábbelimet, pittyent egyet Endi telefonja és felvillant a képernyőn egy üzenet. Pont az orrom előtt. Csak egy pillanat volt, de jól láttam, hogy a beszélgetésben ez állt: Szia Szivi! Hirtelen levert a víz. Leültem a hatalmas franciaágyra és a kezembe vettem a készüléket, amelyet azért hagytunk a szobában, mert a szaunába csak nem visszük már magunkkal a mobilokat. Remegő kézzel nyomtam meg rajta az egyetlen gombot és húztam fel a képernyőt, bár sejtettem esélytelen a próbálkozásom. És mégsem. Endre az indulásunk előtti délután vette az új készüléket, mivel leejtette az előzőt, és úgy tűnt, a nagy sietségben még nem állított be rajta semmilyen felhasználó azonosítást. Egy percre elöntött a szégyen, hogy épp arra készülök, hogy loppal belenézzek a párom telefonjába, de a rossz előérzet és a „Szia Szivi!" üzenet sokkal erősebb hajtóerőnek bizonyult minden másnál. Tudni akartam...

Meg is tudtam. Többet, mint amit a legmerészebb álmaimban gondoltam. Üzenetek tucatjai bizonyították, hogy nem egy, hanem egyszerre kettő, lánnyal is flörtölt és találkozgatott. Egy kávé itt, egy ebéd ott, egy fürdőzés amott. A „Jó volt veled!" üzenetről pedig inkább nem is akartam tudni, mit takar. Ott ültem a wellness hotel kékre festett szobájában, bikiniben, fél lábammal a leszakadt papuccsal, másikon az éppel és a sokadik üzenet után remegő kézzel hajítottam a telefont a párnára. Sírni akartam, dühöngeni, de igazából csak egyetlen érzés kavargott bennem, megkönnyebbülés, mert most már tudtam, nem én vagyok a hunyó, nem én vagyok a paranoiás vagy az őrült barátnő. A megérzéseim kristálytiszták voltak és megtanultam egy életre, hogy ha felüti a fejét a bizalmatlanság a szívembe, azt azonnal tisztázni kell, ha pedig erre valaki nem hajlandó, akkor semmi keresnivalóm mellette.

    Ezt olvastad már?