Lehet valaki örökké hontalan?

A hontalanság egy nagyon komoly kérdéskör és erről a szóról legtöbbünknek az utcán élő hajléktalanok jutnak az eszébe. Ám létezik egy másfajta hontalanság is, amely ugyan össze sem hasonlítható azzal, ha valakinek valóban nincs hol laknia, mégis érdekes és elgondolkodtató.

Gyermekként legtöbben a szüleink házában lakunk. Ők gondoskodnak rólunk minden értelemben, legyen szó ételről, ruházkodásról vagy a fedélről a fejünk felett. Az otthon az a hely általában ahol anya és apa lakik – együtt vagy külön, ez már részletkérdés -, ahol a családunkkal élünk. Ez tiszta sor. Amikor kislány voltam – és főképp, amikor kamaszként megkaptam, hogy pakoljak össze, segítsek port törölni vagy mosogatni – sokszor eszembe jutott az a dacos gondolat, milyen jó lesz, ha majd felnőttként már a saját lakásomban élek, mert ott senki nem mondhatja meg nekem, mit csináljak. Nyugodtan szétdobálhatom a ruháimat és ha hetekig nem takarítok, ahhoz sem lesz senkinek semmi köze. Ez a pillanat azonban sosem jött el.

Vérmes remények

Pedig milliószor elképzeltem, hogy lesz egy kis lakásom, amelyet úgy rendezek be, ahogyan én akarok, ahol nyugodt téli estéken majd egy puha karosszékben könyvet olvasok, ahova feljönnek majd a barátnőim, ami csak az enyém lesz, az én házam, az én váram. Enyém lesz minden döntés és enyém a felelősség is. Vágytam rá, hogy megtapasztaljam a függetlenségnek ezt a formáját, amikor csak magamra számíthatok, legyen szó a számlák befizetéséről, a bevásárlásról vagy a villanykörte kicseréléséről. Az élet azonban úgy hozta, hogy sosem költöztem külön lakásba, soha, egyetlen percig sem éltem teljesen egyedül.

Hontalanná válni

Az iskolák elvégzéséig a szülői házban laktam, majd összeköltöztem az első szerelmemmel, ráadásul az ő lakásába. Míg a szüleim házát valahogyan mindig a sajátomnak (is) éreztem, itt, ebben az új élethelyzetben - szerelem ide vagy oda - valahogyan idegenként mozogtam az új „otthonom" falai között. Évek múltán is. Sokszor meg is kaptam, hogy láthatóan nem érzem az enyémnek a lakást, nem veszek bele például csajos kiegészítőket, nem rendezkedek. És ez valóban így is volt. Ott éltem, mégsem vált soha az otthonommá. Talán azért, mert már eleve készen „ültem bele", s bár bőven lett volna mit csinosítani rajta - például ráfért volna néhány új bútor, pár díszpárna és az említett csajos kiegészítők -, valahogy mindig az járt a fejemben, nincs jogom ahhoz, hogy bármit is megváltoztassak. Egyszerűen azt éreztem, hogy ez nem az én lakásom, így sosem találtam a helyemet és úgy jártam-keltem benne, mintha valami átmeneti szálláson lennék. Azt hiszem, az az érzése is ekkor kezdődött, hiszen néhány év múltával a szüleim házát már nem tekintettem a magaménak, de a párom lakása sem lett az otthonom. Mintha hontalanná váltam volna.

Forrás: Shutterstock

 

Elszalasztott esély

A kapcsolatunk öt év múltán viharos gyorsasággal ért véget, én pedig egy percig sem akartam maradni, így sebtében visszaköltöztem a szülői házba. A szakítás gyászával küzdve azon gondolkodtam, mit tegyek, hol lakjak ezek után. Elkezdtem albérleteket keresni, de mivel nyár vége felé járt, így a kínálat eléggé megcsappant az egyetemisták miatt, ami maradt azt pedig vagy horror áron adták vagy botrányosan nézett ki. Felmerült, hogy vehetnék is egyet, ám az a típus vagyok, aki kifejezettem retteg a hitelektől még a mai napig is, a húszas éveim közepe táján pedig nem éreztem magam anyagilag elég stabilnak ahhoz, hogy belevágjak egy tizenöt-húsz évre szóló adósságba. Így vártam, leginkább arra, hogy a nyár végi, ősz eleji ingatlanroham elmúljon és ismét megjelenjenek a piacon a normál árú kis lakások.

Az élet azonban megint közbeszólt, a családomban ugyanis előállt egy olyan helyzet, amely megkövetelte – vagy legalább ildomossá tette -, hogy a tervezet egy-két hónap múltán is maradjak. Így az önálló lakás álma megint távolodni kezdett tőlem. Teltek a hetek, a hónapok, s míg gyerekként teljesen természetes volt még számomra, hogy a szülői házban élek, ekkor már kifejezetten feszélyezett a helyzet, még akkor is, ha nem önként és dalolva vagy kényelmi okok miatt alakult így az életem. A húszas éveim vége felé már egészen más érzés volt a lányszobámban lakni, mint öt-hat évvel korábban. Nem mintha a szüleim gyerekként kezeltek volna, vagy beleszóltak volna bármibe is, na de azért mégis... felnőtt nőként nem erre vágytam. Ahogy telt az idő, úgy éreztem, kezdek megfulladni, hogy ez egyáltalán nem jó nekem, nem erre vágyom. Család ide vagy oda, tudtam, hogy mennem kell és be kell teljesítenem régi álmomat, hogy megteremtsem a saját otthonomat.

Szabotáló szerelem

De ahogyan azt már megszokhattam volna, megint jött a nagybetűs élet és úgy húzta keresztül a számításaimat, mint ahogyan a matek tanár a hibás egyenletet. Bekopogtatott ugyanis hozzám a szerelem. Egy ideig úgy éreztem magam, mint egy kamasz, aki a szülői házból jár randizni és rettentő kényelmetlen volt az egész, ám egy idő után szépen, lassan egyre több időt töltöttem szívem választottjával, mígnem egy közös wellness hétvégét követően végleg nála ragadtam. Bár a fejemben ott vijjogott a vészcsengő, hogy költöztem már oda valakihez és nem éreztem jól magam, a szerelem köde elhomályosította az ész ragyogását. Mondhatni, szerencsére. Mert minden kapcsolat más és más. Nem állítom, hogy a kedvesem lakását azonnal a sajátomnak éreztem, ám talán az ő hozzáállásának köszönhetően – vagy annak, hogy már én magam is sokkal felnőttebb lettem – ehhez a lakáshoz sokkal inkább kötődtem. Itt szívesen csinosítgattam, hallattam a hangomat és közösen tervezgettünk, ha valami változásra vágytunk. Amikor pedig elérkezett az idő és kinőttük ezt a lakást, új, közös otthon után néztünk.

Örök hontalan?

Hogy révbe értem-e azzal, hogy most már egy olyan helyen élünk, amelyet együtt választottunk és nem csak „beköltöző" vagyok? Egyrészt igen, hiszen ezt a döntést együtt hoztuk meg, együtt költöztünk, együtt nyitottunk új fejezetet az életünkben. Ez már valóban a mi otthonunk. Az azonban tagadhatatlan, hogy valami kimaradt az életemből. Kimaradt a kamaszként megálmodott, teljesen önálló és független életszakasz, amikor megtapasztaljuk az egyedüllétet, a teljes felelősséget és az igazi, mélyreható csendet, amely szerintem személyiségformáló. Mindig azt gondoltam, hogy ezzel fog kezdődni az igazi felnőtté válás. Amikor megteremtem, fenntartom és megélem a totális önállóságot.

Szeretem az életemet, szeretem a páromat – aki ma már a férjem - és szeretem a közös otthonunkat, mégis a lelkem legmélyén egy csepp hiányérzettel küzdök, ha a múltamra gondolok. Főleg azért, mert úgy vélem, az az életszakaszom már lezárult, amikor egyedül élhettem volna. Az az ajtó becsukódott mögöttem, nekem pedig egy parányi részem talán örökre hontalan marad.

 

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek