Csak a tükörképem tudja, mennyire nem szeretem magam...

Belenéz a tükörbe. Meresztgeti kék szemeit, végig pásztázza minden vonását. A tükörnek megvan az a tulajdonsága, hogy fordítva adja vissza a valóságot, és ezt ő jobban szereti. Mosolyra húzza a száját. A tükrözött mosolyát szereti.

Kár, hogy nem így látnak az emberek – gondolja. Ők a cudar valóságot látják, és az alapján ítélnek. Amit a tükörben ő tökéletes mosolynak lát, az a valóságban erőltetett félmosoly. Az alap tekintete csodás, kék szemeit folyvást dicsérik, de a szája két széle lefelé görbül, pedig a tükörben utóbbi is tiszteletet parancsoló és komolynak hat - ott megszűnik létezni a görbület.

Aztán odébb lép a tükör elől, és én kerülök előtérbe. Átveszem a vizualitása felett a hatalmat és saját magamat vetítem ki rá. Ha nem néz a tükörbe, azt képzeli, úgy néz ki, mint én, hogy az én arcommal és tekintetemmel létezik a világban. Pedig nem. Ez csak egy köd, amit magára szabadított, mert bármilyen fantáziát jobban el tud viselni, mint a valóságot.

Az én formás orromat jobban szereti, ahogy az átható tekintetemet is, ami akár térdre is kényszeríti a másikat. A mosolyomat, a mimikával teli és bármilyen érzelmet kifejező arcomat is imádja, mert ő nem tud ilyen eszközökkel (jól) kommunikálni, ezt pedig utálja magában. Mindig azt hiszi, hogy az én arcomat használja, pedig nem, és így csak utólag tűnik fel neki, hogy egyébként ezt a többi ember, a környezete nem érti - mert ők nem látnak engem. Én csak számára, az ő fejében létezem, mindenki más számára láthatatlan vagyok - míg meg nem szólal.

Ő az én hangomat hallja, mikor szóra nyitja a száját, ám mindenki más őt hallja. Gyűlöli a hangját - de újabban önterápia-szerűen hallgatjuk, hogy hozzá szokjon, és ne engem halljon, amikor csak megszólal. Mégis mindig én beszélek helyette. Vagyis mindenki, aki szereti és jóban van vele, az valójában engem bír és szeret, mert igazából én vagyok ő, csak ez a test nem adja vissza az igazi énemet.

Forrás: Shutterstock

Ő egyébként is utálja a testét. Az elhatározása most töretlennek tűnik, hogy kihozzon magából valami többet, valami jobbat - már amennyire ez lehetséges. Tetszik ez az elszántsága és örülök, hogy kicsit ráncba akarja szedni a testünket.

Nem mondom, hogy könnyű ez az élet - a vele való élet. Nekem is igazodnom kell hozzá, hiszen nem vagyunk egyformák. Kész személyiséghasadás, még nekem is, hogy a világ nem láthat, csak egy olyan testet, amit kaptam, és amit egyáltalán nem tudok magamhoz igazítani. Ha azt akarom, hogy engem is megismerjenek, akkor beszéltetnem kell. Ám ez nem olyan egyszerű, mert egy olyan világban élünk, ahol az emberek első látásra itélik meg egymást, akár egy könyvet a borítójáról. Ráadásul még csak hátsó fülszövegünk sincs, ami alapján belénk láthatnának - az meg már a még ritkább eset, ha „olvasnak" is belőlünk, mielőtt véleményt alkotnának.

 

Pedig szívem szerint világgá kürtölném, hogy ez nem én vagyok. Ez nem az én testem! Ez csak egy rossz tréfa, amit valószínűleg bosszúból űztek velem, mert előzőleg valamit elrontottam.  

Én több vagyok nála. Ő több lesz általam, ha kinyitom a száját és beszélünk. Teljesen más lesz, ha megismernek, és ez után talán néha még a külsőségek is eltűnnek. Ilyenkor csak én maradok és mindenki más, ő pedig egy kicsit elfelejtődik. Ahogy néha szeretné is. De persze gyakorta dacol is velem: folyton a tükörbe bámulva elmélkedik, hogy elnyomja az én arcomat, az én gondolatomat, és a tényt, hogy én is létezem benne. Mellette. Hol elnyomva őt, hol megbújva, de mindig ott vagyok.

Ő és én nem vagyunk egyformák. A világ őt látja, de engem ismer. Egy nem éppen kicsattanó test és egy teljesen ép lélek - és mégis egyek vagyunk.

Pokk Brigitta

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek