Nem hiszem el, hogy veled nem lehet semmit normálisan megbeszélni!

Soha nem dühített semmi jobban, mint az, amikor szerettem volna megbeszélni egy konfliktust az aktuális párommal, aki ezt úgy reagálta le, hogy kihátrált a beszélgetésből. Sőt, olyan exem is volt, aki a veszekedés csúcsán elaludt, miközben én remegtem az idegtől. Számomra ugyanis nem volt annál bosszantóbb, hogy nem elég, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, még a dühömet sem tudom rázúdítani a másikra. Később persze rájöttem, hogy ez amolyan elkerülő stratégia a részükről, én minél jobban szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba, ők annál inkább toltak el maguktól. Nagyjából így zajlott egy beszélgetés közöttünk:

- Ezt komolyan nem hiszem el, hogy nem lehet veled semmi sem normálisan megbeszélni. Hát nem érted, hogy én ezt így nem bírom?

- Sajnálom, de nem tudok erre mit mondani.

- Hogyhogy nem tudsz erre mit mondani? Komolyan, ennyit jelentek neked? Ennyire nem érdekel, hogy én mire vágyok, nekem mi a fontos?

- De érdekel.

- Hát nem úgy tűnik. Tizedszerre mondom el, mit szeretnék, de téged nem érdekel, újra meg újra eljátszod ugyanazt.

- Sajnálom.

- Sajnálod? Hát én is sajnálom. Egyre inkább azt gondolom, hogy ennek így semmi értelme, teljesen hiába jártatom a számat.

Na, ilyenkor jött az a rész, hogy az exem vagy elment aludni vagy közölte, hogy beszéljük ezt meg inkább holnap. Amiből általában az lett, hogy másnapra lecsillapodtam és elódáztuk a nagy beszélgetéseket. Persze éreztem, hogy én is túlreagálom a dolgokat, de lássuk be, az exeim se kezelték felnőttként a konfliktusokat. Amikor aztán elkezdtem pszichológiát tanulni, egy kicsit megvilágosodtam. Akkor olvastam először a biztonságos és bizonytalan kötődésről, ami gyerekkorban, egy éves korig alakul ki.

Amikor egy gyereknek boldog gyerekkora van, a szülei mindig ott vannak, felveszik, ha sír és megadják neki az érzelmi biztonságot, akkor nagy valószínűséggel biztonságos kötődés alakul ki nála. Ha azonban ez nincs meg és lássuk be, az emberek nagy részénél ez a helyzet, akkor az ember bizonytalan kötődésű lesz. Ilyenkor két lehetőség van:kerülöd az érzéseket és menekülsz mindenféle konfrontációtól, ez a szorongó-elkerülő kötődés, vagy borzasztóan szeretnél mindenkivel kapcsolódni és rengeteg érzelmet viszel bele abba, hogy közelebb kerülj a másikhoz. Ebben az esetben szorongó-ambivalens kötődésű vagy, ahogy én is. És amikor összekerül egy elkerülő és egy ambivalens kötődésű ember, akkor alakulnak ki hasonló párbeszédek, amit fent említettem.

Az a legszebb az egészben, hogy az ember hirtelen újraéli a gyermekkorát a párkapcsolatában. Hisz azért lettél bizonytalanul kötődő, mert nem kaptad meg a kellő mértékű törődést és figyelmet, erre beválasztasz magadnak egy párt, aki szintén hárítja a közeledésedet. Ezzel felszakítja a sebeket, megint elönt az érzés, hogy nem számítasz eléggé és ez az őrületbe kerget. Ő pedig ettől menekül, mert ő mindig is úgy védekezett, hogy hárított minden érzelmet. A jót és a rosszat egyaránt. Igazi ördögi kör.

A legdurvább, hogy minden bizonytalan kötődésű ember biztonságos kötődésű párra vágyik, de amikor ott van, nem tud vele mit kezdeni. Mert szükségünk van a játszmákra, tudat alatt ebben érezzük magunkat biztonságban. És hogy meg lehet-e ebből gyógyulni? Igen, de ez évekig tartó, hosszú folyamat. A hosszú távú boldogságunk szempontjából azonban mindenképpen megéri megpróbálni.

Nyitókép: Shutterstock