Nem akarom azt érezni, hogy bárkinek is tartozom a szeretetemmel

Sosem ragaszkodtam ahhoz, hogy a férfi fizessen az első randin. Vagy a másodikon. Talán a harmadikon már igen, de csak akkor, amikor már biztosra vettem, hogy lesz negyedik találkozó is, ahol lesz lehetőségem visszahívni a randipartnert.

Sőt, tovább megyek: azt sem hagytam, hogy a randi után hazakísérjen a férfi. Nem akartam gondot okozni senkinek. Hosszú-hosszú évek óta egyedül közlekedek, nem kell nekem gardedám, aki hirtelen, a semmiből előtoppanva egyszer csak óvja minden lépésemet, és kísérget, mintha innentől nem találnék haza egyedül.

Persze, gondolom ez így akár még ideálisnak is tűnhet. "Úristen, végre egy nő, aki nem akar kitartott lenni, akinek nem életcélja, hogy leszívja az embere pénztárcáját." Igen, "mindenki megfogná velem az Isten lábát", hiszen végtelenül korrekt vagyok, és tulajdonképp semmilyen elvárásom nincs senki felé - csupán egy, és itt jön a hiba a rendszerben:

Mint mindig, az éremnek itt is két oldala van: ha én nem várok el semmit, cserébe ugyanezt szeretném visszakapni.

Már nem tudom, honnan indult ez az egész, hogy nem akarom úgy érezni, tartozok valamivel. Talán gyerekkoromból, miután megkaptam a karácsonyi ajándékot, a nagyanyám üldözött, hogy mondjam neki, szeretem, és adjak neki egy puszit, ha már ilyen szép ajándékot kaptam tőle. Talán tőle tanultam meg, hogy ha kapok valamit, valamilyen "ellenszolgáltatással" tartozom azért.

Vagy talán később, egy párkapcsolatom során. Amíg együtt voltunk, sosem engedte, hogy bármit fizessek, akárhogy kardoskodtam, hogy legalább egy kávéra hadd hívjam meg. Mindig ledorombolt, hogy ő a férfi, neki vannak kötelességei, és amíg mi együtt vagyunk, én egy forintot sem fizethetek semmiért. Ő a férfi, ő az, aki ad, én pedig a nő vagyok, nekem az a kötelességem, hogy elfogadjak és befogadjak. A poén az egészben, hogy amikor szakítottunk, az volt a legelső mondat, ami kiesett a száján, hogy rengeteg pénzzel tartozom neki a sok meghívás miatt, és most az a minimum, hogy miután szakítottam vele, veszek neki néhány sört kompenzálásképp (spoiler: annyira meglepődtem a kijelentésen, hogy természetesen megvettem azt a néhány sört ahelyett, hogy faképnél hagytam volna).

Ezek után szépen lassan megtanultam, hogy semmi sincs ingyen. Még egy apró gesztust, egy kávét, egy ebédet, de még egy szimpla hazakísérést sem lehet "ajándéknak" tekinteni. Nem lehet tudni, hogy később ki és hogyan fogja azt számonkérni, és mit fog várni cserébe.

Azzal, hogy minden erőmmel törekszem az anyagi és minden más függetlenségre, sajnos nem az a célom, hogy feminista ikon váljon belőlem, csupán rettegek a függéstől. Akkor érzem magam biztonságban, ha nem köt semmi sehova. Akkor, ha tudom, hogy ha például úgy döntök, hogy megelégeltem a jelenlegi párkapcsolatomat, nincs semmi, ami materiális szinteken megnehezítené a különválást. Nincs közös kassza, nincsenek közösen vett ruhásszekrények.

Nem akarom, hogy bárki azt éreztesse velem, hogy tartozom a kedvességemmel, a szeretetemmel, a pénzemmel, és ehhez van szükségem az egyenlőségre. Ha tudom, hogy feddhetetlen vagyok, senki nem várhat el tőlem semmit, csupán azt, amit én akarok adni azért, mert nekem jól esik.

Nyitókép: Shutterstock