Köszönöm, hogy megtanítottál bátran, őszintén szeretni.

A betűk már az első pillanatban katonás, sziklaszilárd sorokba rendeződtek a fejemben, mikor megismertelek. Az agyam örömtáncot járva jezelte, hogy te vagy az. Igen, már az első pillanatban. Mert én tudtam. És te is tudtad. Hogy itt és most vége a versenyfutásnak, hogy itt és most révbe értünk.

Nekem szoknom kellett, hogy társam van, neked szoknod kellett, hogy valaki mer szeretni - úgy, ahogy vagy, a meztelen valódban. De engem épp ez bátorított fel. Az óvatosságod, hiszen láttam és éreztem, hogy te sem mered elhinni, hogy ilyen valóban létezik. Ez a tapasztalat adta a szavakat a számba, és ez mondatta ki velem megannyiszor, hogy mennyire szeretlek. Én csak álmodtam egy boldog jövőt kettőnknek, mire te válaszul feladtad értem az egész életedet. Nem győzök elég hálás lenni ezért.

Megtanultam már bőven, hogy is kell igazán élni. Voltam magányos, éltem társas magányban és társtalan boldogságban is. Tudom, mit jelent függni a másiktól és milyen elvárásokat tol rám olykor a megfelelési kényszer. De melletted az lehetek, aki legbelül vagyok, akinek nem kell bocsánatot kérnie azért, hogy olyan, amilyen. Akivel egyszerre gondolkozol, akivel együtt dobban a szíved. Akivel valóban fél szavakból is értitek egymást.

Önálló, független felnőttekként találtunk egymásra, és hiába volt közel teljesnek gondolt életem előtted, mégis olyan szükségem van rád, mint a levegőre. Mint a színekre a hajnalokban, mint a csendre a zajos, nyári éjszakákon. Mert veled értettem meg, mi is az a teljes élet. Hogy mi az, mikor nemcsak sodródsz az árral, hanem kettőtökért, a közös családotokért hajtasz. Mikor már nem te vagy az első magadnak, hanem a család, és amikor nem kell félned attól, hogy ez a boldog jövőkép csak a te fejedben él.

Nem az emberiségnek, a családunknak. A mi saját családunknak. Veled akarok átesni az álmatlan, gyermekünket éjjeleken át ringatós éjjeleken, és ígérem, bármilyen kemény lesz, minden percben hálás leszek érted, értetek. Veled akarom majd a mindennapi nehézségek között észrevenni a sok apró csodát, és miután magunkra maradunk, majd veled mesélni a gangon az unokáinknak.
Szóval, mindent veled akarok, így, esendően erős nőként. Most és ezek után is. Sziklaszilárdan. És már nem félek, sőt, már büszkén vállalom, hogy igen, te vagy az, akire mindig is vágytam.

Nyitókép: Shutterstock