Azt hiszed, ismersz, pedig fogalmad sincs arról, ki vagyok én valójában...

Látsz, érzékelsz belőlem egy pici szeletet, kisebb vagy nagyobb részletet. Az agy úgy működik, hogy a hiányzó részeket kiegészíti, mert egésznek akar látni dolgokat. De ezeket a bensődből teszed hozzá(m), az nem én vagyok. Nem tudod, milyen, amikor padlóra küld az élet, nem látod, ahogy ott fekszem, és nem látod, nem érzékeled, mi kell nekem ahhoz, hogy felkeljek onnan.

Nem tudod, milyen, amikor egyedül táncolok, vagy, ahogy repkedek a boldogságtól. Nem látsz reggel kócosan, nem látsz nyűgösen. Nem tudod, milyen hegek vannak a lelkemen, honnan és hogyan szereztem azokat és hogyan gyógyítottam be mindet. Nem tudod, milyen, amikor a szívem csordultig van szerelemmel. Nem tudod milyen az, amikor a fájdalmat úgy szeretgetem ki magamból. Nem látod a sós könnyeimet, és nem látod a mosolyom, és nem látod az arcom, amikor meditálok.

Nem tudod, mi motivál engem legbelül, nem tudod, honnan jöttem és ki vagyok. Még azt sem tudod, melyik úton járok éppen, vagy, hol vagyok épp az utamon. Nem tudod, milyen volt a nagymamám ölelésébe bújni, nem tudod, mitől féltem gyerekként, nem tudod, milyen volt, amikor igazán megcsókoltak, vagy amikor először megérintett engem egy pillantás.

Nem tudod, mi a kedvenc ételem és miért pont az, és milyen könyvet olvasok éppen, s milyen az, amikor erőmet megfeszítve edzek, vagy amikor a tűzhely előtt állok és kavargatom az ételt. Nem tudod, mik a céljaim és miért pont azok, hogy ezekért mit teszek és hogyan. Nem ismered az anyagi helyzetemet, a szívem kincseit, és nem tudod látni az én szememmel a világot. Nem tudod, milyen érzés a bőrömben lenni, nem tudod, milyen érzés a nap 24 órájában önmagammal lennem.

Nem tudod, milyen hatások értek az életem során és nem tudod, azok milyen nyomot hagytak bennem, ahogy azt sem, hogy itt és most ezek milyen hatással vannak rám. Nem tudod, minek örülnék egy csendes hajnalon, mik a vágyaim, a félelmeim, az erősségeim, a gyengeségeim. Nem tudod, milyen dolgokat szalasztottam el az életem során és miért, és mit kezdek azokkal a dolgokkal, amelyekről tudom, hogy ebben az életben már örökre elszalasztottam őket.

Nem tudod, milyen kapcsolat fűz másokhoz, hogy ki érintett meg, ki bántott, milyen hibákat követtem el, és hogyan igyekszem azokat jóvá tenni. Nem tudod, ki karcolt sebet a szívembe, ki írta bele a nevét örökre szeretettel, mi az a heg a combomon, miért nem szeretek ülni, milyen a csípőm mozgása, mikor táncolok. Nem tudod, milyen az, amikor dühös vagyok, vagy feszült, s milyen az, amikor minden korlátot félredobok, és fesztelen önmagam vagyok. Nem tudod, milyen a viszonyom az Élettel, a Halállal, Istennel. Nem tudod, milyen vagyok, mit teszek, amikor senki se lát.

Lehet, hogy láttál már, beszélgettünk, vagy találkoztál is velem. Esetleg együtt töltöttünk valamennyi időt, vagy akár együtt utaztunk az Élet vonatán pár órát, napot, hónapot, vagy évet. Vagy még ez sem. De azt, hogy én ki vagyok, nem tudod. Nem ismersz. Azt, hogy itt és most, ahol, és ahogyan most vagyok, ennyi idősen, ebben a pillanatban ki vagyok, pláne nem tudod.

Egyet tudhatunk egymásról biztosan. Én ugyanolyan érző lény vagyok, mint Te. Mindannyian érző lények vagyunk. Mi lenne, ha pusztán ezen bizonyosság mentén látnánk egymást?

Nyitókép: Shutterstock

Bucsi Mariann írói oldala