Végre összeköltöztem az álompasival, erre minden éjszakám egy rémálom

Végre összeköltözött álmai pasasával, akivel minden kerek, minden jó és ennyi idő után derült ki, hogy az állandó horkolás komoly kapcsolati válság tényezőnek számít. Persze, aludtak már együtt, hetente egyszer, akkor is horkolt a férfiember, de Zsófinak akkor még eszébe sem jutott, hogy ez talán általános tendencia lehet, ami majd megkeseríti az egyébként csodás éjszakáikat.

Imádott Zoli mellkasán, vagy hozzá gömbölyödve álomba merülni, az első mozgolódásig még a nyála is kifolyt mindig, de utána az éjszakái csak a kínlódásról szóltak. Zoli ugyanis masszívan horkolt. S nemcsak horkolt, megállás nélkül fújtatott, sóhajtozott, rúgkapált, forgolódott, morgott és rángatta a lábait. Zsófi először el-elvihorintotta magát, feküdt a jóleső sötétben, csöndben, hallgatva a férfi egyszemélyes műsorszámát. Nem érdekelte, hozzá simult, s feküdt némán.

Egy idő után azonban, - hiába volt rettenetesen álmos és fáradt, már annyira, hogy a szemét alig tudta nyitva tartani -, nem tudott elaludni a hangzavarban, ami a néma éjszakában ágyúdörgést megszégyenítő hangerejűnek tűnt. Ekkor kezdődött a megoldhatatlannak tűnő kálvária. Zsófi jó ideig nem szólt, tudta, a férfi kimerült, fáradt, rengeteget dolgozik, nem volt szíve felébreszteni. Egy idő után azonban ez a taktika nem bizonyult célravezetőnek: egyrészt a horkolás és minden vele járó tartozék maradt, Zsófi pedig egyre kialvatlanabb, ennek következtében ideges, feszült lett, tele negatív gondolatokkal. Már-már a férfi ellen fordult, amikor észbe kapott.

Ekkor jött az első életmentőnek tűnő ötlet: lefekvés előtt kinyitotta a kanapét a nappaliban, rakott ki magának paplant, plédet, s amikor az első mély alvás után magához tért a harsona erejű horkolásra, fogta magát és átcuccolt. Akkor aztán azért nem tudott aludni, mert hiányzott neki a férfi: a testmelege, a bőre, a teste, nem volt kihez odabújni. Elkezdett vackolni: paplan fel a fülig, gondosan begyűrve a derekához, hátához, nyakához, a térde alá, mert az meg csontos és kiszúrja a másik lábát, ha egymásra fekteti őket, de csak úgy volt kényelmes. Aztán betűrte a karja, a mellkasa alá is az anyagot, a két jéghideg kezét bebugyolálta.

Hiába, így sem lett jó. Ahogy kinyújtotta a lábait, a gondosan elkészített báb azonnal szétrúgta magát, és valamelyik testrésze tuti kilógott. Ráadásul, amikor a több órás kínszenvedés után végre álomba szenderült, megszólalt a férfiember ébresztője, akkor azért ébredt fel, jött egy újabb cuccolás, most már vissza a hálóba, de hiába. Visszaaludni már nem tudott, hiába lett volna még egy-másfél órája.

Egy darabig küzdött, aztán hanyatt vágta magát és dühösen meredt a plafonra: most mi lesz? Aludni muszáj. Bent a pasas mellett nem lehet, mert hangorkán van, valóságos fúvós zenekari koncert, idekint nélküle sem megy. Végül egy napon Zsófi nekidurálta magát és előállt a farbával. Oda állt élete pasasa elé, és megosztotta vele a problémáját.

A pasas először rémült képet vágott, úgy megdöbbent: hát én annyira jókat alszom, ahogy összebújunk szerelmem és az öledbe préselem magam, azonnal filmszakadás van, semmit nem érzékelek abból, amit mondasz. Most mi legyen? Aludnod kell neked is, különben kikészülsz. „Nem akarok külön aludni tőled" - mondta szinte sírva Zsófi. - "Az mindent megmérgez, a legnagyobb kapcsolat gyilkos a külön alvás. De a horkolás is....."

Végül, ahogy mindig, mindenben, ezzel kapcsolatban is közös nevezőre jutottak, a férfinak köszönhetően. Most lefekszenek együtt, összebújnak, alszanak, s mivel a pasas kel mindig korábban, ahogy megébred, vagy Zsófi ébreszti, amikor tarthatatlanná válik a helyzet – Zoli a lelkére kötötte, mindenképpen ébressze, mert ő bárhol azonnal vissza tud aludni, a nővel ellentétben -, ő cuccol át a nappaliba. Hajnalban vagy kora reggel szép csöndben elmegy munkába, Zsófi tud még aludni, mindenki boldog. Lám, gondolta magában a nő: tényleg ő az álompasas. Még ezt is megoldottuk. Világbéke van.

Nyitókép: Shutterstock