Férfivélemény: Aki igazán szeret, annak nincs szüksége szavakra

Persze vágytam arra, hogy szeressenek és szerethessek, de nem úgy, ahogy az amerikai filmekben. Bármit kapcsoltam be, - lehetett az vígjátéksorozat, sima mezei krimi vagy nagy mozifilm -, mindenhonnan úgy folyt a giccs, az idealizált párkapcsolat cukorszirupja, hogy törölgetnem kellett a mindjárt elcsöppenő képernyőt. Imádom Párizs hangulatát, vagy Olaszország tájait, de azért a romantikának is van határa!

Azt vettem észre, hogy kiüresedtek a szavaink. Nem hinném, hogy ez csak és kizárólag a filmeknek köszönhető, de azzal, hogy állandóan ott lebegtetik előttünk a tökéletes élet illúzióját, az embereknek visszafordíthatatlanul torzul az önképe, magasra kerülnek az elvárásaink és lazul a kapcsolatunk a valósággal. Nagyon könnyen dobálózunk a szavakkal, érzésekkel, fel sem fogjuk, mennyi kárt tudunk okozni a másik lelkében, és most nem csak a kimondottan sértő dolgokra gondolok.

Nem csak a gonoszságokkal lehet bántani. Az ember ugyanis érzi, ha valaki nem őszinte. Bízni akarunk a másikban, elhinni, hogy az az igaz, amit hallunk és nem az, amit érzünk, miközben legbelül tudjuk pontosan, hogy baj van. Nem merünk szembenézni a valósággal, kapaszkodni akarunk abba, amiről azt hisszük, hogy létezik, görcsösen szorítjuk, közben ezzel morzsoljuk porrá a kapcsolatainkat.

Egy pillantás, egy ölelés, vagy a megszokott érintés hiánya sokszor többet mond, minden szónál. Ezt a szívünkkel értjük. Nincs szükség az agyunkra, arra hogy lefordítsa a szavakat, a szem, az arc és a test ugyanis őszintén elárul minket. Látszik rajtunk, ha baj van, és még az utcán velünk szemben sétáló vadidegen is rögtön tudja, ha ránk pillant, hogy a boldogságtól fél méterrel a járda felett lebegünk a villamosig.

Rengeteg a felesleges szó, állandóan szerepelni akarunk, a másikra zúdítjuk a problémáinkat, bosszúságainkat, vagy letaroljuk párunkat az örömünkkel. Azt hisszük, ha nem mondjuk ki a kulcsszavakat, azt hogy „szeretlek", „hiányzol", „kedvesem", „életem"..., ha ezeket nem tesszük, akkor nem is igazi, amit érzünk.

Túlzásokba esünk, felcímkézzük a szerelmünket, eltanuljuk a tévében látott nyálas szerelemnyelvet, azt a lila beszédstílust, amiről azt sulykolják, hogy nélküle nem létezik a szeretet. Hatalmas gesztusokban gondolkodunk, emberek százai előtt kérjük meg a kedvesünk kezét, zsúfolt éttermekben ünnepeljük a születésnapjainkat, vagy jelentjük be, ha babát várunk. Vágyunk mások elismerésére, a minket ilyenkor körülölelő tapsviharral akarjuk bebizonyítani magunknak, hogy jó úton járunk.

Nyitókép: Shutterstock