Azt hittem, hogy őszintén szeretsz, pedig csak birtokolni akartál

Persze, ez alapvetően tényleg, pontosan így működik. Mégis, többször keveredtem rossz helyzetbe amiatt, mert vakon hittem abban, hogy a jó párkapcsolathoz bőven elég az, hogy én szeretek, a többit pedig a bennem lévő szeretet és elfogadás megoldja.

Az első szerelmem nagyon szép volt, és nagyon jó alapokat kaptam arról, milyen egy egészségesen működő párkapcsolat. Később pedig ugyanolyan lelkesen vetettem bele magam a többibe, hogy megtanuljam más kapcsolatok dinamikáját is, de ez sokszor nem volt egyszerű.

Úgy nőttem fel, azt tanultam meg, hogy mindent meg lehet beszélni, semmit nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Nincs olyan probléma, amit a megfelelő szavakkal ne lehetne elmondani. Azt hittem, hogy nekem az a feladatom a szerelemben, hogy nyugalmat, megértést, és mindenek feletti elfogadást biztosítsak, teljesen mindegy, miről van szó. Akkor még azt hittem, hogy mindenki ugyanúgy megoldás-orientált mint én, és fogalmam sem volt arról, hogy az én hozzáállásom akár még vissza is üthet rám. Próbáltam mindenkinek elfogadni a saját szeretetnyelvét, és a sajátomat is ahhoz igazítani ahelyett, hogy odafigyeltem volna az én igényeimre.

Mindig, mindenre mentséget kerestem. Azért nem hív, mert elhúzódótt a munka. Azért nem jelenik meg a randin, és nem is szól róla, mert valami baj történt. Csak véletlenül szervez mindig közös programot az én barátnős estéimre. Csak azért bizalmatlan velem, mert a múltban több csalódás is érte.

Úgy voltam ezekkel, hogy semmi probléma, ha megbeszéljük, megoldódik. A párom minden létező problémáját magamra vettem, mert azt hittem, hogy mindenben közösséget kell vállalnom, és minden szituáció megoldása rajtam áll vagy bukik. Sorban mondtam le a saját programjaimat, legyen szó esti kimozdulásról, családi ebédről vagy orvosi időpontról. Mindent megtettem azért, hogy semmiképp ne nehezítsem meg a másik életét. Azt hittem, az én feladatom, hogy alkalmazkodjak, hiszen a másik félnek mindig volt egy jó indoka arra, ő miért nem tud, én pedig jó akartam lenni hozzá.

Azt hittem, hogy ez a férfi, akinek egyebe sincs, mint az egója, igazából mindig csak rám várt, hogy én majd előhozom belőle az elfogadást, és az érzelmeket. Azt hittem, hogy ha látja rajtam, hogy mellettem nem kell mindig veszekedni, hogy bennem meg lehet bízni, hogy tényleg érdekel, hogy milyen napja volt, és fontos számomra, hogy ha valamiért rossz kedve van, azt együtt megoldjuk, akkor minden rendben lesz. Ha mindig engedek az akaratának, és mindig átalakítom a napjaimat úgy, ahogy ő szeretné, akkor majd ő is kedvezni akar nekem, és megváltozik.

Bele sem gondoltam abba, hogy mibe keverem magam éppen. Utólag persze már könnyű okosnak lenni. Több év távlatából már sikítanak a jelek, hogy mikor kellett volna megálljt parancsolnom, és az asztalra csapnom, de akkor még nem tudtam. Akkor még azt gondoltam, hogy ha rendszeresen veszekedik velem azért, mert szerinte túl sokat találkozom a barátaimmal/szüleimmel, vagy megtiltja, hogy a férfi kollégákkal kommunikáljak a munkahelyemen, az csak azt jelenti, hogy szeret, és csak nagyon félt engem, és a közöttünk kialakult kapcsolatot.

Nem a szakítás után jöttem arra rá, hogy ez nem szerelem volt, hanem birtoklás. Csak egy-két évvel később... A határaimat pedig még azóta is tanulom, de néha még mindig nehéz tudatosítani magamban azt, hogy egy párkapcsolatban mindkét félnek alkalmazkodnia kell, nem csak nekem. Még mindig nehezen kommunikálom a szükségleteimet, és azóta is attól félek, hogy ki próbál meg újra visszaélni a naivságommal.

Nyitókép: Shutterstock