Szeretlek, de a távkapcsolat úgysem menne

Mivel vágyakra, szükségletekre vagyunk huzalozva, ezért az időnkénti együttlét nem kielégítő, főleg, ha előtte négy évig együtt, szimbiózisban éltetek.

Mint én és Kolos. Középiskolában jöttünk össze. Mi voltunk az osztály, sőt, majdnem a suli álompárja. Félévig kerülgettük egymást, aztán végül kikötöttünk egymás mellett. Állítólag jó hatással voltam Kolosra. Ő is tudta rólam, mik az ambícióim, s én is róla, hogy őt jobban érdekli a sport, mint a tanulás. Viszont a kettő külön nem működött, ezért kénytelen volt kicsit összeszedni magát. Mellettem teljesen kicserélődött, én pedig kevésbé voltam karót nyelt, mint az azelőtti életemben.

Aztán boldog, együtt töltött négy év után életünk talán egyik legnehezebb döntését kellett meghoznunk.
Történt ugyanis, hogy Kolost meghívták Ausztriába sportolni, edzeni, én pedig ösztöndíjjal bekerültem egyetemre, itthon. Ő nem fogadta el azonnal az ajánlatot. Sokáig vívódott, mit tegyen. Én nem mehettem vele, neki viszont nem lett volna később jövője és sportkarrierje, ha marad. Mindkettőnk családja beszállt a latolgatásba: hogyan lehetne úgy építeni a saját jövőnket, hogy közben a közös ösvényen is rajta maradunk? Majd' öt hónap után kilyukadtunk annál, amit nem akartunk, de muszáj volt meglépnünk: szakítanunk kellett.

Aznap este, amikor Kolos utazni készült, csomagolás közben ott ültem mellette az ágyán. Nem szólt hozzám, némán, magába roskadva dobálta a ruháit a bőröndjébe.

- Tudom, hogy most haragszol a világra, de hidd el, hogy hosszabb távon ez lesz a legjobb megoldás. – suttogtam. Le sem vettem róla a szememet.
- Nem, Adél. Ezt úgy hívják, hogy patthelyzet és nincsen jó megoldása... - majd káromkodott egyet, és elkezdett egy másik táskába pakolni.
- Tudod, hogy szeretlek, ugye? És ezért mondom azt, hogy ezt most meg kell lépnünk. Te is elengednél engem, ha fordított lenne a helyzet.
- Én valójában tojnék az egyetemre és mennék veled, mert munkát bárhol találnék magamnak. – felelte rám sandítva. Én csak vágtam egy grimaszt. Nyilván arra célzott ezzel, hogy a tanulás sosem érdekelte. Csak miattam és a sportért lett szorgalmasabb. – Ne nézz így rám, jó? Ismersz...
- Igen. – felálltam és odasétáltam hozzá. Átöleltem. Ő nehezen viszonozta. Valószínűleg már gyakorolni akarta volna a leválást, ezért volt távolságtartó. Megfogadtuk még a legelején, hogy ha valaha is szétmegyünk valamiért, akkor a b-betűs szót nem mondjuk ki. Sosem működnénk úgy. – És ezért nem hagyom, hogy visszakozz. Ha itthon maradnál velem, minden szép lenne, meg rózsaszín, ahogy eddig, viszont mindennap bánnád, amiért nem mentél külföldre sportolni. Ennek most így kell lennie, rendben? – kérdeztem és a nyakába temettem az arcomat. Nem akartam sírni. Az mindkettőnk helyzetét megnehezítette volna. Nem egyeztünk ki hangosan barátságban. Mindenféle ígéret és kompromisszum nélkül tudtuk, hogy akármikor felhívhatjuk a másikat, akkor is, ha idővel mások mellett kötünk ki. A távolság egy idő után minden értelemben közénk ékelődik, s majd ott, ahol éppen vagyunk, jön valaki, aki kitölti közöttünk az űrt, amit anno muszáj volt beékelni.

Adél és Kolos történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock