Manapság sokkal nehezebb hűségesnek lenni!

Még mindig a fülemben cseng, ahogy nagymamám felháborodottan meséli, hogy az ő idejében még nem volt ennyi édesség meg chips. Örültek, ha néha-néha kaptak pár kocka csokit, és azért is sorba kellett állni. Nem lehetett így válogatni, hogy akkor mogyorósat vagy karamellával töltöttet válasszunk. Előttünk meg itt van egy csomóféle, és akkor azzal jövünk, hogy ezt vagy azt nem szeretjük. Milyen dolog már ez?

És mami csokis példájának sokkal több jelentősége van, mint a nassolási szokásaik leírása. Hiszen valójában az ő korának kapcsolati viszonyait is jól szemlélteti. Nem hiszem, hogy rossz gyerek voltam azért, mert nem szerettem a Sport szeletet - így nem is örültem neki -, hiszen kaphattam volna olyat, amit viszont imádok. Ahogy az sem feltétlenül jobb ember, aki csak azért nem volt hűtlen (vagy nem annyiszor) és nem hagyta el a párját, mert nem volt rá lehetősége.

Akkoriban még voltak kis közösségek. A nagyszüleim nem utazgattak mindenfelé, sőt, az egész életük egy elég kiszámítható rutin szerint zajlott. Hallottam, hogy a nagyapám egyszer valami kamu indokkal beállított a nagymamámhoz a könyvtárba, mert féltékeny volt, és le akarta csekkolni, hogy valóban azt és úgy csinálja-e, amit mondott. És utólag ezt még azzal kommentálta a mama, hogy egyébként ő sem tudhatja, hogy nem szűrte-e össze a levet valakivel az üzemben.

Hiszen mi az első a félrelépéshez vezető úton? Az, hogy kapcsolatot teremtenek, elkezdenek bizalmaskodni, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Nagyapámnak mikor lett volna erre lehetősége? Maximum a két traktor lemázolása közti kávészünetben, a sarokban lopva csinált volna egy feketét valamelyik gyártósori Micikének.

Aztán szépen hazamentek a melóból, otthon még öntött egy adag moslékot a malacoknak, meg kiszórt pár marék kukoricát a galamboknak, és legközelebb másnap lett volna esélye, hogy kommunikáljon vele. Ha éppen akkor nem jött Béla, aki szintén koffein fröccsre vágyott, meg Micike figyelmére. Lényeg a lényeg, hogy melós dolog volt ám akkoriban sunyiskodni. Viszont kevesebb nyoma is maradt.

Persze a "rossz nyelvek" pletykálkodtak, súgdolóztak egyik-másik emberről. Hogy talán nem is az urától van a gyereke, mert valaki látta egyszer kijönni valakinek a házából, meg a vonaton is egymás mellé ültek, egymás után két alkalommal is. Szóval, több, mint gyanús! De ha nem kapták őket rajta a lucernásban, akkor ennyiben is maradt a dolog.

Manapság mi van? Elég a kisujjunkat megmozdítani, és már kapcsolatba is kerülünk akárkivel. Egy üzi a cseten vagy Viberen, egy gyors hívás, egy "csini vagy" komment a képe alá. Ugyanúgy lehet a melóhelyen édelegni, csak utána folytatható, nem szakad meg a flört, nem hűl ki. Hiszen miközben az ember az egyik kezével szórja a kukoricát a galamboknak (mert ugye, ez még mindig a napi rutin része :D), a másikkal simán írhat egy "hiányzol" üzit a kiszemeltjének.

Viszont gyanús lehet, ha már olyan kövérek a galambok, hogy repülni sem tudnak, vagy hogy hetek óta nonstop hasmenésünk van. Az online jelenlétünk pedig sokkal egyértelműbb nyomokat hagyhat, mint egy kifetrengett lucernamező - ezért egy idő után a legtöbben megbuknak.

De még ha nincs is szó arról, hogy valaki kitervelten hűtlenkedni szeretne, akkor is sokkal több kapcsolatot teremtünk. Ráírunk a fodrászunkra, a fogorvosunkra, a gyerek osztálytársának szüleire, hogy mit kell vinni a kirándulásra. Ha simán csak udvariasak vagyunk, akkor pár szóban csevegünk: mi van veled, hogy vagy? Rengeteg ártatlan beszélgetésbe bonyolódhatunk, sokkal többe, mint eddig bármikor is. És innen már nem is olyan nehéz belefolyni valamibe, ami nem is olyan ártatlan. A kifejezetten erre a célra létrehozott párkereső felületekről inkább nem is beszélek.

Szóval, ott tartunk, hogy állunk az édességes polc előtt a kedvenc csokinkkal a kezünkben - amit már 10 éve imádunk -, és csak bámulunk a több száz másik finomságra. Bármelyiket levehetnénk a polcról. Az elődeink ilyen helyzettel sosem találkoztak. Nekünk viszont itt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk: nemcsak azért vagyunk hűségesek a választottunkhoz, mert csak ez jutott, hanem mert mi valóban ilyen emberek vagyunk.

Nyitókép: Shutterstock