"Elkényeztettek, én pedig ezt ahol csak tudtam, kihasználtam" - fordított felállás: amikor a gyerek alárendeli a saját szülőjét

Egyke vagyok, s mivel nehézkesen sikerült összehozniuk engem a szüleimnek, talán az átlagosnál jobban féltettek, túl is szerettek, elkényeztettek, én pedig ezt ahol csak tudtam, kihasználtam.

Sose hallottam azt, hogy „Barni, ne nyúlkálj!". Helyette mindig azt kérdezték, hogy „Tetszik, Barni, szeretnéd?". Én pedig hogy is mondhattam volna nemet egy új játékautóra, vagy a kedvenc szuperhősös figurámra?

Mikor évekkel később – általános iskola, alsóban – külsős személyek felvilágosították őket, hogy kicsit vissza kellene venniük a kényeztetésemből, mert túl sokat gondolok magamról, kis ideig ízlelgették a dolgot, majd szabályokat kezdtek bevezetni.

Addig mindegy volt, mi mennyibe került. Vagy, hogy meddig bicikliztem kint a többiekkel – vagy akár egyedül, ha őket szigorú rendre fogták. Mindegy volt, hogy hármast vagy négyest vittem haza, akkor is megkaptam a boltban azt, amire rámutattam.

Megszabtak egy határt; bizonyos összeg fölé nem mehetett semmilyen játék, édesség, semmi, amit kiválasztottam. Nem volt elég a kettes vagy hármas; négyes vagy ötös kellett ahhoz, hogy egyáltalán megérdemeljek bármit is. A takarodót pedig hadd ne említsem. Egyik este, fogmosáskor néztem magamat a tükörben. Elég helyes kiskölyök voltam és jó volt a beszélőkém világéletemben.

A hétvégi nagybevásárlás alkalmával el is kezdtem a hadműveletet. Megláttam, hogy a kedvenc csokim új íze, limitált ideig, és drágábban kapható, plusz volt már a kosárban a kedvenc képregényeimből is három darab. Anyukám odajött a polchoz, és rám szólt.

• Válassz! Vagy a csoki, vagy a képregények! – Azt hittem rosszul hallok. Hát mit olvassak csokimajszolás közben, és mit majszoljak olvasás közben?
• De anyu... ne már. Kérlek szépen.
• A tegnapi kettesed után matekból egyébként sem lenne szabad... - áhá! Anyu volt a gyengébb láncszem. Közte, a csoki és a képregények között váltogattam a tekintetemet. Hatalmas, drámai sóhaj és bánatos arckifejezés közepette (esküszöm, díjat érdemeltem volna érte) kivettem két képregényt, és beraktam a helyükre a csokit.

Aznap este sokáig ültem a matekkönyv fölött. Vagyis csak úgy tettem... Mikor anyu aludni készült és benézett hozzám, teljes letargiát mímeltem, mondván, sehogy sem vagyok képes megoldani a feladatot. Puszit nyomott a fejemre. Mondta, hogy aznapra inkább lazítsak, és egyszer csak lerakta a füzetemre a másik két képregényt. Mikor kiment, elégedett, kaján vigyor húzódott a szám szélére és megállapítottam, hogy voltaképpen semmi sem változott. Illetve, ha mégis, akkor

Középiskolában a fatert is sikerült visszanyernem magamnak. Elértem, hogy ne anyut büntesse az én kényeztetésemért és az irántam való engedékenységéért. Igaz, hogy emiatt szakemberhez kellett járnom, hetente kétszer, de mázli, hogy apunak elég volt egy aláfirkantott papír arról, hogy ott voltam azt az egy-egy órát (én pedig áldottam, hogy az orvosi titoktartás a szakembert is köti), így csak hosszú évekkel később tudták meg, hogy talán egyszer, ha megfordultam a szakembernél, de aztán soha többé...

Természetesen most már a nyers vonzerőre és stílusra, illetve szakértelemre hagyatkozom és füllentésről szó nincsen, kinőttem a gyerekes viselkedésből. De fel kell ismernünk, mit tudunk magunkból fegyverként használni, s élni kell az adottságainkkal, lehetőségeinkkel. Voltaképp, kisgyerekként is csak ezt tettem, nem igaz?

Barni történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock