30 évig titkoltuk a viszonyunkat, a szerelmünket.

A gondolataink is közösek voltak, úgy kapaszkodtunk egymásba, mint egy csodás fa soha szét nem választható gyökerei. Aztán egyszer csak nem jött, amikor vártam. És a következő napon sem. Tudtam, hogy nagy baj van. A telefonja kikapcsolva. Üzenetet nem mertem hagyni. Hiszen titokban éltünk. Harminc éve.

Épp harminc évesek voltunk, amikor találkoztunk. A szerelem olyan elsöprő volt, az összetartozás érzése annyira egyértelmű, hogy nem volt kétséges, mi lesz a sorsunk. Hogy van közös sorsunk. A harmadik randevúnkon mondta meg, hogy családja van. És azt is, hogy nem fogja elhagyni őket. Húszéves kora óta nős, feleségül vette azt a lányt, aki a gyerekkori szerelme volt. Az elmúlt tíz évben a házasság elfogyott alóluk. De van két fia, ikrek, aki közül az egyiknek az átlagosnál nagyobb figyelemre, törődésre van szüksége, így nem teheti meg a feleségével, hogy magára hagyja.

Sokszor gyűlöltem magam, aztán őt, aztán az életet. Próbáltam szabadulni, mással randizni. Nem ment. Semmi nem ment nélküle. És neki sem nélkülem. Filmeket néztünk, ugyanazt a könyvet olvastuk, együtt főztünk, egy idő után még a gyerekekkel kapcsolatos problémáit is megbeszéltük.

Egy barátnőm tudott csak erről a szerelemről. Mindenki más mindig azt kérdezte: miért nem megyek már férjhez? Nem hiányzik a gyerek, a kapcsolat? Én adtam a nagy függetlent, aki nem bánja, hogy mindig mindenhol egyedül jelenik meg, akinek nincs hiányérzete, akinek esze ágában sincs erre a világra gyereket szülni. A szüleim rossz házasságával, a barátaim rendre tönkremenő életével magyaráztam azt, hogy miért jó nekem egyedül. Ha furcsállták is, egy idő után elfogadták.

Bárhogy is fájt időnként, hogy tulajdonképpen nem létezem, hogy csak egy titok vagyok valakinek az életében, nem éreztem, hogy lenne más választásom. Ez a titok persze meggyötört, átírt, időnként a legrosszabb énemet hozta elő. Mégis én voltam az a nő, aki a legszebb, legédesebb szerelem részese. Akivel ünnep együtt lenni, aki megédesíti valaki létezését, akit úgy szeretnek, ahogyan még soha senkit nem láttam szeretni. És aki úgy szeret, hogy képes lenne bármire a szerelméért. Még arra is, hogy engedje, hogy ő a sok évvel ezelőtt választott életében békében maradhasson.

Az évek valahogy elszaladtak. Megmaradtunk ennél a bevált rendnél. Hogy én vagyok a titok. A gyerekek persze közben felnőttek, ezért volt, amikor elkezdtük újragondolni a mi történetünket, amikor valóságosan eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne ha... Néhányszor már azt hittem, az, hogy reggel együtt ébredünk, hogy egyszer csak kézen fogva mehetünk az utcán bárhol, már épp csak egy karnyújtásnyira van. Valahogy mégis maradtunk úgy, ahogyan voltunk. Neki megmaradt mindkét élete, nekem maradt a fél. Mégis valahogy ezt olyan szeretettel csinálta, csináltuk, hogy bele lehetett simulni ebbe a tudatba.

A legjobb barátja tudott rólunk. Néha találkoztunk vele, hogy legalább az illúziója meglegyen a valódi életnek. Ő szólt, amikor már két napja süket volt a telefon, és én majd meghaltam az aggodalomtól. Felhívott, és elmesélte, hogy mi történt. Elmondta a balesetet. Ami úgy éreztem, engem is megölt, de erről nem tudhat senki. Mert egy titoknak nincs élete. Így nem is halhat meg.

Igen, magával vitte a titkot. De a titok én vagyok. Néhány óra múlva eltemetik. Odabújhatok egy fa mögé, mint egy rossz filmben, vigyázva arra, hogy a zokogásom ne tűnjön fel senkinek. Hogy ne tudja senki, hogy a koporsóban az én szerelmem fekszik.

Rita történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock