Nem törődtem a gyerekem lelkével.

Vállalnám - főleg így hetvenhez közel - de nem így történt. Hanem még ennél is banálisabban. Hozzámentem a férfihoz, akit apám kinézett nekem. Persze ez ma már röhejesen hangzik, de akkor egyrészt nem volt az, másrészt igen jómódú családot választott nekem az én jó édesapám. Így aztán nem volt kérdés, hogy ide gyereket kellett szülni, de rögvest. Meg is fogantam.

Hogy megijedtem-e? Persze, hiszen soha nem szűntem meg szeretni! Csak nem tettem azért, hogy jól szeressem. Az ivászatokat, a lógást kamaszkori dacnak fogtam fel. Igyekeztem mindent eltussolni és nyomni - nyomni a végtelenségig, hogy tanuljon. Legyen belőle ember! Ami nyilván ott kezdődik, hogy "dr" kerül a neve elé. Más opció nem volt. Zoltánka orvos vagy ügyvéd lesz. De Zoltánka nem kért egyikből sem. Csakhogy erről senki sem kérdezte meg, így aztán nem volt sok választása...

A család együttes nyomásának hatására összekapta magát az érettségire, így aztán felvették fizetősre a jogra. Igen, ez nem két fillér volt, de ez ebben a családban nem számított. A látszat tartotta magát: apuka meg a nagyszülők kihúzhatták magukat, hogy nagy ember lesz a gyerekből. Ha már testvére nincs, mert anyukának - akinek csak egy valamilyen diplomája van - még ez sem sikerült. Azt ugye mondanom sem kell, hogy minimum három fiút illett volna szülni egy ilyen családba? Csak hát kibabrált velem a sors.

Hogy milyen poklokat élt meg a gyerekem, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy miért nem vettem észre a bajt... Egy háztartásban éltünk, és nem tűntek fel az érzelmi kilengései, a kínjai, az egyre elhatalmasodó depressziója... Nem lehet szavakba önteni, hogy milyen kétségbeesett fájdalom járt át, ahogy fogtam a csontsoványra fogyott kezét. Belélegeztem a fertőtlenítő émelyítő szagát, és gyűlöltem magam.

A szó legszorosabb értelmében elfogyott a levegőm. Muszáj volt kimennem, mert szabályosan légszomjam lett, nem jutottam oxigénhez. A hajnali friss levegő és a kert békéje csak nagyon lassan szivárgott be a testembe. Végtelenül megvetettem magam - és bár azóta a fiam feloldozott -, de még ma is megvetem magam, hogy a család és a társadalom vélt vagy valós elvárásainak súlya felülkerekedett a szerető szívemen.

Szerettem volna meghalni. Szerettem volna, hogy én feküdjek kórosan lefogyva azon az ágyon. És mindennél jobban szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét, hogy jó anyja lehessek a fiamnak. Figyelni az érző lelkű kisfiú rezdüléseit, enyhíteni a szorongását - aminek például a folytonos körömrágás is ordító jele volt. Tövig rágta pici korától kezdve, de nem fogtam fel az utolsó utáni pillanatig.

A kaszás már nagyon közel járt, de sikerült megküzdeni vele. Mint ahogy azzal is, hogy nem ügyvéd, hanem kétkezi munkás lett belőle. Igazi 190 cm-es, széles vállú, három nyelven beszélő kertész lett. Nem nagy, hanem boldog ember lett!

Ilona történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock