Miért vagyunk még mindig együtt, ha már csak némán elsétálunk egymás mellett?

Emlékszem milyen nagy szerelemnek indult ez az egész kettőnk közt. Az elején még minden egyes közösen töltött pillanat maga volt a mámor. A közös utazások, a hajnalba nyúló beszélgetéseink, az együtt töltött meghitt pillanatok, melyekről azt gondoltam, örökké tartanak majd. Aztán valami megváltozott. Mi változtunk. Együtt, mégis külön egymástól. Itt ülök az érzelmektől kihűlt közös kanapénkon, és azon gondolkodom, vajon hol rontottuk el. Elrontottuk-e egyáltalán? Tudom, hogy én hol hibáztam, és ezt meg is mondtam neked, de Te csak hárítottál, és azt mondtad rémeket látok, semmi baj sincs a kapcsolatunkkal. Szerinted kicsit eltávolodtunk egymástól, de ez még bőven helyrehozható. Attól félek, hogy ez a langyos állapot már nem tud újra felforrósodni. Mivel tudnánk felhevíteni, ha olyan kevés időt töltünk együtt? Nem látok már rá esélyt.

Mindketten csak a kifogásokat keressük, miért is nem tudunk leülni és beszélgetni egymással. Mindent a szőnyeg alá söprünk. Néha csak elsétálunk egymás mellett, úgy, mint két idegen. Hát hogy jutottunk el idáig? Én már nem tudom többé magamba fojtani az érzéseimet. Nem megy. Néha szinte ordítani tudnék a fájdalomtól. Egyedül nem tudom ezt megoldani, és hiába elevenítem fel a legszebb közös pillanatainkat, amelyek még mindig megdobbantják a szívemet, ha most teljesen kihűlt körülöttünk minden. Inkább a haverokkal töltöd az estét. Én pedig inkább a barátnőimmel találkozom esténként. Hiába sírom el nekik a bánatomat, ők nem én. Meghallgatnak, és néha ugyan jól jön egy külső szem, de nem tudják helyettünk megoldani azokat a szőnyeg alá söpört problémákat.

Este van. Vacsorával várlak. Megígéred, hogy ma korábban jössz, és leülünk beszélgetni. Mennyi mindent kellett átszerveznem emiatt az egy este miatt, pedig együtt élünk. Miért kell hozzá egy előre megbeszélt időpont? Mint amikor egy héttel korábban lefoglalok egy két személyre szóló mozijegyet. Na sebaj, a kétszemélyes jegy ma estére lefoglalva, már csak Te kellesz hozzá.
Csak várok és várok. Este hét óra. Itt kéne lenned. De Te nem vagy itt, és nem is telefonáltál, hogy késel. Pedig tudod, hogy ez most milyen fontos. Muszáj döntést hoznunk. Hoznom. Nem bírok ilyen kétségek közt gyötrődni, és csak várni. Azt sem tudom, miért várok rád. Ha már annyira sem vagyok neked fontos, hogy haza gyere a megbeszélt időpontra, akkor ezt a döntést nem kettőnknek, hanem egyedül nekem kell meghoznom. Már nem dughatom homokba a fejemet, többé már nem hagyhatom, hogy összezavarj, és kétségek közt hagyj. Együtt élünk, mégis annyira magányos vagyok, mint még soha.

Este nyolc van. Még mindig itt ülök a megterített asztal mellett, és csak nézek ki az ablakon. Egy órával ezelőtt rengeteg kérdésem volt. Most már csak egy kérdésem van, amit magamhoz intézek. Mit keresek még mindig melletted? Ennél többet érek. Többet érdemlek.
A bőröndöm már a bejárati ajtónál vár. A szép emlékeinket felhelyezem egy láthatatlan polcra, a többit pedig megpróbálom elfelejteni. Még egyszer visszanézek, könnyeimmel küszködve nyugtázom, hogy életem egy fontos része most végleg lezárult.