Sokszor kötöttem kompromisszumot a szerelemben, de sosem lett jó vége

Voltam együtt olyan férfival, aki nem tetszett külsőleg, de én folyamatosan azzal győzködtem magam, hogy nem ez számít. Kiköltöztem olyan férfihoz külföldre, akivel nem tudtunk valójában jókat beszélgetni, mert akkor azt gondoltam, az elég, hogy mindketten komoly párkapcsolatra és saját családra vágyunk. Éltem együtt olyan férfival, aki bár szeretett, nem akart valójában elköteleződni és nem akart gyereket sem. Szerelmes voltam olyan férfiba, akivel nem voltunk lelkitársak, de nem foglalkoztam vele, mert amúgy minden másban megfelelt az általam elképzelt ideális képnek.

Szőnyeg alá söpörtem a problémákat és a hiányérzetet, csak mert annyira el akartam már köteleződni. Kompromisszumot kötöttem azért, hogy boldog legyek végre, de sosem lehettem az. Hisz legbelül pontosan tudtam, nekem ez kevés, nem erre vágyok. Sokszor alulválasztottam, mert valójában sosem volt önbizalmam és nem hittem el, hogy választhat engem egy olyan férfi, akire mindig is vágytam. Emiatt sokszor elviseltem, hogy méltatlan módon bánjanak velem, csak azért, mert nem hittem el, hogy igazán értékes vagyok.

Szóval ne mondja nekem senki, hogy kompromisszumot kell kötni! Kis dolgokban persze, igen, de nagy dolgokban soha! Mert ha kompromisszumot kötsz, nem leszel boldog hosszútávon. Mindig benned lesz a kisördög, hogy mi lett volna ha vársz még egy kicsit és nem mész hozzá az első potenciális jelölthöz csak azért, hogy ne legyél egyedül. Mindig más férfiakhoz fogod hasonlítgatni a párod és mindent megteszel azért, hogy megváltozzon. Közben ő csak az, aki mindig is volt és ezt te is tudtad, csak épp kompromisszumot kötöttél, hogy legyen végre saját családod.

Én úgy szeretnék ránézni a páromra, hogy tetszik külsőleg és belsőleg is. Olyan férfira vágyom, aki a szerelmem, a szeretőm és a legjobb barátom is egy személyben. Olyan férfival akarom csak összekötni az életemet, akivel bármikor át tudunk beszélgetni egy éjszakát és együtt szeretnénk megváltani a világot. Szeretném, ha inspirálnánk egymást és sose fogynánk ki a kérdésekből, ha arról van szó, hogy megismerjük egymást. Vágyom arra, hogy együtt tervezzünk, hogy közösek legyenek a céljaink, az álmaink! Szeretném azt érezni, hogy a pillantásától és az érintésétől felforr a vérem és izgalomba jön minden porcikám.

Ez túl sok lenne? Sokat akarok? Elégedjek meg ennek a felével, csak azért, hogy végre én is elmondhassam magamról, hogy van egy párkapcsolatom? Én nem gondolom, hogy ez lenne a helyes út. Szerintem az ember valahol önmagát csalja meg, ha olyan társat választ, aki csak részben teszi boldoggá. Hisz ezzel azt mondom, hogy én ennyit érdemlek, ennyit érek. Nem fair a másikkal szemben sem, hisz ebből lesz a sok megcsalás és az ácsingózás egy jóképű kolléga vagy egy szexi pincérnő iránt.

Sokan azt gondolják, hogy az a normális, hogy boldogtalan párkapcsolatokban élünk. Hisz ez a normális, hogy szidjuk a párunkat a barátoknak és akkor mindenki megnyugszik, hogy jaj de jó, nincs egyedül, nem csak ő érzi szarul magát a kapcsolatában. Azt akarják, hogy más is kompromisszumot kössön, csak azért, hogy megnyugodhassanak, ez rendben van, mindenki ezt csinálja. De nem kellene, hogy ez legyen a normális. Lehetne máshogy is élni..

Kezdőkép: Shutterstock