Nincs is jobb annál, mint anyuval a fiatalságáról nosztalgiázni

Anyu 1950-ben született igazi falusi gyerekként. Akkoriban nem volt még okostelefon, meg Barbie baba, nagyon más világ volt, de valahol talán mégis élhetőbb.

„Érdekes gyerekkorom volt, nem volt TV, telefon és a mai divatos technikai eszközök. Autója is csak az állatorvosnak volt. Egy bolt volt, ahova hetente kétszer érkezett friss kenyér. Sokáig mindenki maga sütötte kemencében a hatalmas gömbölyű kenyereket, amelyeket még egy hét után is meg lehetett enni. Mi gyakran átlógtunk a szomszédba kenyérsütéskor, máig a számban van a frissen sütött, zsíros kenyérnek az íze. A mi gyerekkorunk színtere az utca, a mező, a közeli erdő és a faluvégi kis tó volt. 14 éves koromig végigolvastam a klasszikus világirodalmat, mivel nem volt más szórakozásunk. Az apám volt a könyvtáros, gyerekkoromban sokat segítettem neki, 12 évesen már átvettem a könyvtárosi feladatok egy részét" – mesélte anyu, én pedig tátott szájjal hallgattam. Durva belegondolni, hogy a mai gyerekek már a telefonnal a kezükben nőnek fel, 70 év alatt kissé megfordult a világ.

Azt is imádom hallgatni, hogy régen mennyire mások voltak az árak. Amikor anyu főiskolás volt, 2 forint volt egy mozijegy, de a színházjegyek is olcsók voltak. Anyu a mezőgazdaságban kezdett el dolgozni és havi 1000 forintot keresett, mégis félre tudott tenni. Bár az is biztos, hogy sok mindenre nem volt ideje munka mellett, ugyanis 10 órás volt egy munkanap és szombaton is dolgozniuk kellett. Viszont össze tudott spórolni annyi pénzt, hogy be tudott fizetni egy utazásra, ami nagy szó volt akkoriban.

„A fantáziámat mindig is izgatta a világ megismerése, úgyhogy kevés fizetésemből összespóroltam egy napos buszos körutazásra valót Európában. Akkoriban csak 3 évente lehetett nyugatra utazni, akkor is csak megszabott valutakerettel. Mi voltunk Európa legcsóróbb turistái, az ügyesek feketén szereztek némi dugi valutát. Nagynénémtől kaptam egy kis plusz pénzt, amit legálisan nem lehetett átvinni a határon, úgyhogy nejlonzacskóba csomagoltam és bedugtam az egyik szalámis zsemlébe. Viszont elfelejtettem megjelölni, melyik szendvicsbe dugtam a pénzt, úgyhogy féltem a buszon elővenni, így majdnem éhen haltam, mire a szállodába értünk" – mesélte anyu nevetve, én pedig már tudom, kitől örököltem a kalandvágyamat. Az első fizetéseimet én is utazásra költöttem, látszik, hogy nem esett messze az alma a fájától.

Anyu végül 29 éves volt, amikor megismerkedett apuval és 31 éves, amikor én megszülettem. Ha belegondolok, én vészesen közelítek a negyvenhez és se férjem, se gyerekem. Bár ő is idősnek számított már akkoriban, amikor engem világra hozott. Az én szüleim rengeteget dolgoztak, hogy tisztességesen boldoguljanak, sokkal többet, amennyit én valaha is fogok.

„Miután apáddal összeházasodtunk, rengeteget dolgoztunk, ugyanis saját erőnkből szerettük volna felépíteni a házunkat. Az akkori korszak lehetőséget adott a háztáji gazdálkodásra, főállás mellett disznókat, nyulakat hízlaltunk, a háztáji földjeinken csemege kukoricát termeltünk. Látástól-vakulásig dolgoztunk, aminek meg is lett az eredménye, mert némi kölcsönnel és segítséggel kétszintes házat tudtunk építeni" – zárja gondolatait anyu, én pedig belegondolok, hozzá képest milyen elkényeztetett kis fruska vagyok.

Hihetetlen nagyot fordult a világ azóta, amióta a mi szüleink voltak fiatalok. Viszont mindig jó kicsit nosztalgiázni, milyen volt az a világ, amikor még nem az anyagiak játszották a főszerepet, amikor sokkal természet közelibbek voltak az emberek és amikor még luxusnak számított az, ami nekünk ma már természetes.

Kezdőkép: Shutterstock