Férfivélemény: Valóban nincs "időnk" a szerelemre?

Jelen esetben inkább induljunk ki Bryan Adams azonos című számából, és ízlelgessük a sorait. Miről is szól az a dal? Arról, hogy 24 órából áll egy nap, 7 napból egy hét, és ez idő alatt annyi mindent kell tennünk, hogy a szerelemre már nem marad időnk, mert annyira elfoglaltak vagyunk az életünk folyamatos tervezése és koordinálása miatt, hogy ez egyszerűen már nem fér bele.

Ki az, aki magára, barátnőjére, barátjára, társára, partnerére ismer? Sajnos úgy vélem, valakire a szűkebb-tágabb ismeretségi körünkből mind ráismerünk. Gondolkozzunk el kicsit, mire van és mire nincs időnk? Vagy inkább: mire gondoljuk úgy, hogy van, és mire gondoljuk úgy, hogy nincs?

Én úgy gondolom, arra van időnk amire szeretnénk!

Hadd tegyem hozzá rögtön, hogy pont ezzel a felkiáltással ígértem meg egy újabb cikk megírását (és még csak nem is ezét) pár hete. Nos, azóta sem volt időm... Biztos? Tényleg? Hát ma éjszaka úgy döntöttem, lesz időm betartani, amit ígértem. Mert úgy döntöttem. Pont. Ez ennyire egyszerű - mármint alapvetően persze. Ha levesszük azt a kismilliónyi egyéb faktort, ami az életünkben jelen van.

De - és mégis - visszatérve kicsit a Földre, hányan élik, éljük úgy a mindennapjainkat, hogy (úgy érezzük) semmire sincs időnk? Hányan érezzük úgy, hogy felőröl a mindennapi taposómalom? Még most is. Vagy most még inkább, hiszen saját tapasztalatból mondhatom, hogy a hangzatos „home office"-ból mindannyian többet dolgozunk.

Ha kicsit figyeltünk az általános iskolai angol órán, akkor nem esik nehezünkre lefordítani ezt a 2 szót: home=otthon, office=iroda. Egymásmellé valók ezek?! Nem azt kérjük mindig a párunktól, hogy ne hozza haza a munkát; és ő nem ugyanezt kéri tőlünk?! Jó, persze, most kényszer, tudom én. De azért nem újkeletű dolog ez - még itthon sem -, az meg főleg nem, hogy hazacipeljük a munkát, rosszul osztjuk be az időnket, így az életünk tulajdonképpen egy folyamatos munkanappá válik, amiben nincs IDŐ magunkra és másokra.

Pedig a mindennapi kisebb-nagyobb „bajainkat" a párunkkal akarjuk megbeszélni, nem? Nem egy társra vágyunk mind, akivel megoszthatjuk a jót és a rosszat is? Ki merem jelenteni, hogy de. Persze manapság ez nem olyan egyszerű, hiszen mind nagyon elfoglaltak vagyunk, hiszen sosem érünk rá. Biztos? Tényleg? Vagy csak úgy érezzük? Úgy érezzük, hogy nem jut elég idő magunkra sem, hát akkor, hogy jutna másra?! Hogy engedjek be valakit az életembe? Ráadásul pont most... - vagy pont máskor...

A világ felgyorsult, ha akarjuk, ha nem. Egy seprintés balra vagy jobbra egy mobilos applikációban - ennyi esélye van a másiknak, de ugyanennyi esélyünk van nekünk is. Beülni egy kávézóba? (Egyáltalán ülve kávézni??) Igen! Coffee to sit! Nem coffee to go...! Üljünk le, tegyük el azt a rohadt mobiltelefont a fenébe, és bírjuk ki nélküle egy kicsit!

és amire most, az egyéb ingerek hiányából is fakadó „hómofiszos" instant pozitív visszajelzések tévesen következtetni engednek. Ebből következően pedig adja magát a kérdés, hogy le tudunk-e még ülni beszélgetni? Egymás szemébe nézni? Nem chaten kifejezni magunkat, vagy ott vitatkozni? Nem Facebook-posztban világgá kürtölni a privát dolgainkat?

Megy még?!

Ugyanez igaz arra, akit meg szeretnénk ismerni. Rá tudjuk szánni az időt egymás megismerésére? Rá merjük? Vagy úgy érezzük, hogy azt az időt is magunktól vennénk el? Hiszen értse már meg mindenki, hogy én egy fontos ember vagyok, és főleg önmagam számára a legfontosabb. De vajon vagyok-e olyan fontos neki, mint ő nekem?! És vice versa. Vagy... Van ő olyan fontos nekem, mint én magamnak...?!

Na és a magunk megismerésére rászántuk az időt? Nőkként és férfiakként érkeztünk erre a világra, ezért elsősorban nőknek és férfiaknak kell lennünk. Nőkként és férfiakként leszünk feleségek és férjek. Feleségként és férjként leszünk anyák és apák. Majd, ha a gyerekek kirepültek, ott marad 2 ember: anya és apa. De vajon Anya és Apa tud-e még feleségként és férjként tekinteni egymásra? Nőként és férfiként? Szántak arra időt, hogy megőrizzék egymás között a lángot, vagy inkább hagyták bedarálni az életüket, most meg értetlenkedve néznek egymásra, hogy mikor repült el így felettük az élet? Marad helyette a tanakodás, hogy mit csináltak helyette, hogy mivel indokolják az elpocsékolt időt. Csakhogy az idő eltelik, akkor is ha ezt belátjuk, és akkor is, ha nem.

Először nőkként és férfiakként kell, hogy tisztába kerüljünk önmagunkkal. Ha ez nincs meg, a háztetőtől kezdjük építeni a házat. De ha nem is, a megfelelő alapok biztos hiányozni fognak. Rá kell szánnunk az időt! Magunkra ugyanúgy, mint a másikra, mint egymásra.

Magunkat ugyanúgy kell ismernünk, mint ahogyan a másikat megismerni vágyjuk. Csak így kerülhetjük el, hogy hazudjunk a másiknak, hogy hazudjunk önmagunknak; csak így kerülhetjük el, hogy ne egymás mellett éljünk, hanem együtt! Legyen időnk szeretni! Legyen időnk a szerelemre! Ne higgyük, hogy nincs! Tegyük a szívünkre a kezünket: tikk-takk, tikk-takk. Ugye...?!

Rétközi Péter

Nyitókép: Shutterstock