Én ma szeretnék táncolni, ma szeretnék boldog lenni!

Elkövetkezett az az időszak, amikor már megengedtem magamnak, hogy nemcsak a játszóteres ruhámat vettem fel, hanem picit nőcisebben öltöztem fel, kifestettem magam. Akkor döbbentem rá, hogy „Úristen, de hát én nő is vagyok!". El kellett jutnom odáig, hogy ne azon kattogjak, mi van a gyerekekkel, hanem élveztem lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy jól érzem magam akkor is, ha nincsenek velem. Vettem nőiesebb ruhákat, szexibb melltartókat, kifestettem a számat. Jó volt megélni, amikor háromgyerekes anyaként sétáltam az utcán és utánam fordultak a férfiak, megnéztek, megjegyzéseket tettek.

Teltek-múltak az évek, aztán jött újra valami hiányféle megint. Úgy éreztem, elakadtam. Házasságomban leginkább anyai üzemmódban működtem, elvégeztem a feladataimat, nem agyaltam felesleges dolgokon, aztán egyszer csak bevillant: „Egy életem van, egy halálom, a gyerekek megnőnek és én itt vagyok. Kalandvágyó részem erősen jelezte, hogy mennem kell, utazni, tapasztalni, világot látni. Most vagy soha." Éreztem, hogy újjá kell születnem vagy legalábbis meg kell találnom magamban azt a nőt, akit valaha ismertem és most elveszett.

Akkor jött két éve, hogy elmegyek a Caminora. Szerettem volna egyedül lenni, befelé figyelni, megújulni, de volt bennem egy fura érzés, vajon képes leszek-e végigcsinálni. Előtte sokat olvastam zarándokutakról, sőt, zarándoklatokat megjárt emberek előadásait hallgattam, s nagyon inspirálónak éreztem azt, amit meséltek, átéltek. Szinte mindenkinek megváltozott az élete, megújultak, vagy fontos döntéseket hoztak. Valahol belül én is erre vágytam. Aztán ott jöttem rá sok mindenre. Az út nem teljesítménytúra, hanem az út maga az élet. Végül sikerült, büszke vagyok rá, a sorsom részévé vált, de az a grandiózus változás, amit ettől a Caminotól vártam, még nem érkezett meg.

Férjemmel több, mint 28 éve vagyunk együtt. Ő teszi az ő dolgát, én teszem a saját dolgomat. Mindketten önálló személyiségek vagyunk, nekem viszont az utóbbi években nagyobb igényem lett volna az intimitásra, a közös programokra, együttlétekre. Úgy éreztem más életszakaszban vagyunk, nincs közöttünk szinkronicitás, más a fókuszunk és ez egy picit el is távolított bennünket egymástól.

Bár folyamatosan kreatívkodtam, festeni kezdtem, hegyet másztam, élveztem az életet, de hiányt éreztem. Úgy éreztem, hogy az intimitás, a női-férfi kapcsolódás intenzitása hiányzik az életemből. Nem akartam kidobni az ablakon a házasságomat, hiszen sok csoda történt velünk az elmúlt évek alatt. Szerettem volna megadni a változtatás esélyét, de közben az is nagyon fontos volt, hogy én jól érezzem magam ebben.

Most ott van a tangó, a tánc ami terápia is az életemben. Van egy férfi, aki csak rám figyel, aki minden porcikámat érzi és segít nekem abban, hogy megszülessen bennem újra a nő. Kezdetben nagyon furcsán éltem meg, amikor először gyakoroltunk, hogy úgyszólván egy vadidegen férfival kerültem testközeli kapcsolódásba. Ebben nehéz volt az elején komfortosan léteznem. Másrészt pedig olyan felszabadító, ahogy omlik le a bennem lévő fal és érzem, ahogyan megújulok ettől az érzéstől hétről-hétre. Tanulok a férfi-női kapcsolatokról, tanulok arról, miben vagyok jó és miben kell, hogy fejlődjek. Olyan minőségek jelennek meg a táncban, melyek az én párkapcsolatomban is jelen vannak. Így adok most esélyt adtam önmagamnak arra, hogy a táncon keresztül tudjak fejlődni és változtatni is azon, ami a hiányt jelenti számomra. Még nem tudom, hogy ez hová vezet, de azt már legalább tudom, hogy mit szeretne a lelkem, s követem a hangját.

Amikor 55 éves az ember, eljön az a pillanat, amikor már megjelenik az elmúlás gondolata. Mi van akkor, ha nincs holnap? Én ma szeretnék táncolni, ma szeretném magam jól érezni, ma szeretnék boldog lenni. Én így döntöttem. Nem holnap, nem holnapután, hanem most. Kirándulok, erdőt járok, fákat ölelgetek, teszem a dolgom. Szükségem van az egyedüllétre is, mert szeretem a magam társaságát. Rengeteg tervem van még, amit tudom, hogy meg is valósítok és hamarosan újabb döntést hozok, amit már legbelül talán meg is hoztam.

Cs. Tóth Ibolya történetét Németh Ágnes jegyezte le.

Kezdőkép: Shutterstock