A házasság számomra véd- és dacszövetség

Sokszor felmerül a kérdés, vajon szükséges-e papír ahhoz, hogy egy pár holtomiglan-holtodiglan együtt maradjon. Rengeteg vitát hallgattam és olvastam már ezzel a témával kapcsolatban, s hitetlenkedve láttam, micsoda indulatokat tud kiváltani a kérdés.

Kell-e a házasság?

Természetesen nekem is megvan a magam véleménye. Személy szerint én házasságpárti vagyok. Ugyanakkor semmi bajom azokkal, akik nem tartják szükségesnek a kapcsolatuk hivatalossá tételét. Ez az ő döntésük, a másik meg az enyém. Szerintem felesleges keresztes háborút indítani annak érdekében, hogy tűzzel-vassal kiirtsuk a másfajta vélekedést, mert

Ha mindketten házasságpártiak, szóljanak az esküvői harangok, ha pedig felesleges hercehurcának tartják az egészet, akkor miért is járulnának az anyakönyvvezető avagy az oltár elé?

Hála az égnek, manapság már mindenki úgy dönt, ahogyan akar. Néhány évtizede még vadházasságnak nevezték, ha egy férfi és egy nő nem szentesítette a kapcsolatát, még korábban pedig nem is lehetett elképzelni ilyesmit, csak rossz hírű nők esetében. (Persze lábjegyzetként megemlíteném, hogy természetesen itt is csak a nők hírnevén esett csorba, ha a férfi tartott szeretőt vagy maradt agglegény, az teljesen normálisnak számított. No comment...)

Szóval a papír nélküli együttélést tekinthetjük a modern kor vívmányának és a nők felszabadulásának, ugyanakkor remek kiskapu azoknak a férfiaknak is, akik kevésbé szeretnek elköteleződni. Ami nem baj, ha olyan párra lelnek, aki szintén nem épp a kötöttségek nagy barátja. A gond inkább akkor jelentkezik, ha az egyik házasodna, a másik meg kifutna a világból már az esküvő szó hallatán is.

A házasság számomra szövetség

Én világ életemben úgy gondoltam, házasságban szeretnék élni. Annak ellenére is, hogy a szüleim elváltak. Nem annyira a bizonyosság iránti vágy hajtott vagy maga az esküvő – bár életem egyik legszebb napja volt és imádtam a szervezés első pillanatától az utolsó másodpercig -, mint inkább az, amit számomra jelképez.

Számomra ez nagyon komoly dolog, talán ezért is lettem viszonylag későn házas, bőven a harmincas éveimet taposva. Úgy gondoltam, hogy ha valakinek kimondom azt a bizonyos igen-t, az olyan ígéret és olyan felelősség, amelyet – válás lehetősége ide vagy oda – csak annak tehetek, akivel tényleg egy életre számolok.

Még azt sem mondom, hogy számomra a válás elképzelhetetlen, mert nem az. Sosem maradnék például egy drogfüggővel vagy egy reménytelen alkoholistával. Most persze sokan kérdezhetik, hogy ha hajlandó lennék elválni, akkor minek egyáltalán megházasodni? Minek a kidobott pénz az esküvőre, majd később az ügyvédekre? Nos, a válasz egyszerű. A lényeg pont az, hogy azzal lépjünk a házasság kötelékébe, akiben tökéletesen bízunk. Minden téren. Ha szemernyi kétségünk van, akkor már felesleges is az egész. Mert ingoványos talajra nehéz házat építeni.

Csak akkor házasodjunk, ha mindketten sziklaszilárdan hiszünk abban, hogy az egész életünket a másikkal akarjuk leélni. Jóban, rosszban! De tényleg! Mert még ilyen meggyőződés mellett is zátonyra futhat a közös hajó, hiszen az élet kiszámíthatatlan, változik körülöttünk minden, mi magunk is változunk és nem biztos, hogy 10 év múlva is egyfelé visz az utunk. De ha már az elején nem vagyunk teljesen és totálisan elkötelezve a másik iránt, akkor mit várhatunk?

Éppen ezért teljesen megértem azokat is, akik nem kívánnak házasodni. Hiszen talán pont azért gondolják így, mert egyszerűen nem érzik, hogy egyetlen emberrel képesek lennének leélni egy egész életet. Talán nem találták még meg azt a személyt vagy egyszerűen nem olyan típusok, akik szeretnének 30-40-50 évre elköteleződni.

Nem vagyunk egyformák. Engem nem frusztrál, ha arra gondolok, hogy akárcsak az elmúlt 10 évben, a következő 30-ban is a férjem mellett hajtom majd álomra a fejemet. Sőt, remélem, hogy így lesz. Aki viszont mindezt korlátozásnak éli meg, a házasságot pedig csak egy idejétmúlt konvenciónak, az bizony inkább mondjon határozottan nem-et rá.
Hála az égnek, ma már úgy dönthetünk, ahogyan akarunk, a lényeg, hogy boldogok legyünk és mást se kárhoztassunk – esetleg egy hibás döntés miatt – boldogtalanságra.

Nyitókép: Shutterstock