Véső, fúró, kalapács - így dolgoznak a Pygmaliónok a párkapcsolatukon

Ismeritek Pygmalión történetét? Ha még nem, akkor gyorsan összefoglalom pár szóban:

Pygmalión sokáig nőtlenül élt, megvetette a gyengébbik nemet. Gyarlónak és tökéletlennek tartotta a földi asszonyokat, így távol is maradt tőlük. Ugyanakkor fejébe vette, hogy megalkotja a kifogástalan nőt hófehér elefántcsontból. Nagy gonddal készítette a remekművet: faragott egy kicsit itt, vésett egy kicsit ott, míg olyanná nem vált kezei között a lányalak, amely számára a tökéleteset testesítette meg. Hogy mi lett ezután Pygmalión és a szobor sorsa, azt elolvashatod itt, a lényeg ugyanis jelenleg nem a végkifejlett, hanem maga a Pygmalión-hozzáállás.

Szobrászok és szobrok vagyunk mind

Egy párkapcsolatban két teljesen idegen ember talál egymásra és ahhoz, hogy jól működjenek együtt, bizony össze kell csiszolódniuk. Ez teljesen természetes, nincs is ebben semmi rossz, hiszen hosszabb távon a szerelem nem elég.

Mi vagyunk a párunk szobrásza, a párunk pedig a mienk.

A férjem és én elég sokat csiszoltunk egymáson. Tíz évvel ezelőtt – amikor összejöttünk - mindketten más emberek voltunk. Ez alatt az idő alatt azonban együtt fejlődtünk, együtt növekedtünk és rengeteget változtunk – szerintem mindketten előnyünkre. Nem csupán külsőre, de az egész életünk és az általános hozzáállásunk is.

Szén vagy gyémánt?

Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy milyen mértékű az átalakulásunk vagy éppen milyen mértékű átalakulást várunk el a párunktól. Hasonlóan formálódni csak két egyformán kemény anyag tud, ám

Számos olyan párkapcsolatot láttam az ismeretségi körömben, ahol az erősebb, a szobrász addig csiszolta, faragta a másikat, amíg az olyanná nem vált, mint a képzeletében élő, tökéletes partner. Legalább is látszatra. Egy ideig.

Olyan ez, mint Pygmalión mítosza, vagy mint a My Fair Lady, ahol Henry Higgins nyelvprofesszor addig nyúzza a minden szempontból pallérozatlan Eliza Doolittle-t, amíg az beszéd, viselkedés és megjelenés terén is olyanná nem válik, amilyennek szerinte egy úrinőnek lennie kell. Aztán persze bele is szeret. De ez csak mese.

A valóságban a rommá kalapált partner általában megelégeli a fúrást-faragást, az állandó alakítgatást, hiszen ki

Nem egyszer hallgattam meg azokat a kesergő ismerőseimet, akik arról panaszkodta, hogy a párjuknak semmi nem jó. Hogy először csak az öltözködésén akart változtatni a másik, aztán a frizuráján, nem volt jó a munkahelye, de egy idő után már a barátairól is le kellett mondania.

Ebből is látszik, hogy a Pygmaliónok nem egy-egy tulajdonságot akarnak megváltoztatni a párjukon – mondjuk, hogy étkezzen egészségesebben vagy dobja a koszos zoknit a föld helyett a szennyestartóba -, hanem állandóan találnak valami olyan dolgot, amelyet tökéletesíteni kell. Egy ábrándképet kergetnek és egy olyan társra vágynak, aki voltaképpen csak a képzeletükben létezik. Ám a hús-vér ember sosem lesz olyan, mint egy álom. Mindig lesznek olyan megnyilvánulásai, amelyek kilógnak az idealizált kép kereteiből.

Ezért, ha azt tapasztaljuk, hogy mindig akad rajtunk valami változtatnivaló a párunk szerint, érdemes kicsit távolabbról nézni a kapcsolatunkat és feltenni a kérdést: Akarunk-e a - nem létező! - tökéletességet megtestesítő, elefántcsont szobrok lenni?

Kép: Shutterstock