Egy gyermeket szeretnék - Három lett, maradhat?

Sosem voltam oda a gyerekekért. Persze aranyosak, meg minden, de nekem azért még nem kellene - gondoltam sokáig. A közös hangot sem kerestem velük, de azt azért tudtam, hogy egyszer majd én is szeretnék - egyet! -, ha a lakás, kocsi, egzisztencia pontok ki lesznek pipálva azon a bizonyos listán. Nem éreztem magam ősanyának sosem.

Életem párját hamar megtaláltam, mindössze 15 évesen. Fiatal felnőttként el is voltam a kis világomban, ameddig a környezetem el nem kezdett kérdezősködni, "És mikor lesz már gyerek? Olyan régóta együtt vagytok, már csak egy baba hiányzik az életetekből."Őszintén? Még a felvetést is sértőnek találtam. Ekkor voltam 22 éves. Aztán telt múlt az idő. A párommal szeretetteljes, harmonikus kapcsolatban éltünk, és már ő is egyre gyakrabban hozta fel a témát, nehéz volt ellenállni. A belső hang még mindig tiltakozott, de végül beadtam a derekam.

25 éves voltam, amikor megszületett az első gyermekem. Sokak szerint - és szerintem is - még mindig szemtelenül fiatalon. Az első idők borzasztóan nehezek voltak: kaptam egy rosszul evő, hasfájós, álmatlan babát. Előkerült a szülés utáni depresszió is, és persze mérges voltam, mert erre nem voltam felkészülve. A kedvesem végig mellettem állt és támogatott, ha kellett, kivette a kezemből az üvöltő gyereket, hogy szusszanjak egy percet. Aztán rájöttem, fel kell nőni a feladathoz, és ha a baba egy kicsit nagyobb lesz, majd enyhülnek a dolgok.

Az igazi megváltás akkor következett be amikor óvodás lett, de persze akkor meg azért szenvedtünk, mert 2 hetente elkapott valami betegséget. Ekkorra azonban már agyban én is a helyemen voltam, imádtam őt, minden nehézség ellenére, vagy inkább pont azért, amin mindketten keresztül mentünk.

Forrás: Shutterstock

Nem akartam kistestvért. Úgy éreztem ezt én mégegyszer nem tudom végig csinálni. Néha azonban egy kósza gondolat mégiscsak végig futott az agyamon, hogy 4-en lennénk egy egész. Nem volt tervben, de nem is tettünk ellene, így 4,5 év múlva megszületett a második babócánk.

Ő sem volt teljesen problémamentes baba, de vele már sokkal gördülékenyebben mentek a dolgok - vagy tudja a fene, lehet, hogy csak én edződtem meg?  

Nagy megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a helyemen vagyok, minden idilli, nem fenyegetett depresszió, tudtam kezelni a babát, felismerem a szükségleteit. 6 hónapos volt amikor eldöntöttem: ezt a csodát én még egyszer át akarom élni. Nem most, majd egy pár év múlva. Ámde az élet vicces kedvében volt, 10 hónapos volt ketteském, amikor kiderült, hogy jön hármaska. Na, itt azért seggreültem egy kicsit. "Most kösd fel a gatyát csajszi" - mondtam magamnak. Az egyik kicsi, a másik pici. Meg itt van a nagy is.

Én, aki sok év múlva akartam egy gyermeket, hipp-hopp HÁRMAT etetek, altatok, pelenkázok, vigasztalok, puszilok. És megy. Néha lemerülök, néha sok, de szeretem csinálni. Mi a titkom? Első sorban a humorérzék, másodsorban pedig el kell tudni engedni a rosszat, a mérget, és néha magamat is. Most jöhetnek a kövek: szemrebbenés nélkül itthon hagyom a gyerekeket az apjukkal egy-egy estére. Azért, hogy amikor újra velük vagyok, együtt örüljünk a viszontlátásnak és ne csak egy idegileg kimerült, túlhajszolt roncs legyek.

Azt kell mondjam semmit nem csinálnék másként.
Igaz az a mondás: ahol jut egynek, jut többnek is.
(Mármint szeretet. Türelem? Hát az nem mindig...)

Kovács Gabriella

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?