Miért vagy még mindig a részem?

Csend van és sötét. Az egész napos nyüzsgés után végre elhalkult a ház. Sok volt ma is a bibi, a puszi, meg az ölelés. Holnap iskola, óvoda, munka - kezdődik a hét...

De most még egy kicsit itt vagyok. Szeretem az estéket, ilyenkor hallom a hangom, és elmélázom:
Miért vagy még mindig a részem? Pedig nagyon sokszor elengedtelek már, nem írtam, kitöröltem a számod, mégsem változott semmi. Pár évente megtalálsz.

17 éve ismertelek meg, még tizenévesen. Egy "bandához" tartoztunk. Amikor először megláttalak, nyeltem egy nagyot, pont a zsánerem voltál, magas, barna haj, kicsit huncut tekintet, jó humorral fűszerezve. Akkor, ott el is döntöttem, túl jó pasi vagy hozzám.

Nem is vettelek komolyan, ámbár néhány apró jellel próbáltad közölni, hogy én is bejövök neked. Ráadásul nekem akkor alakulóban volt egy kapcsolat, a lila köd fázisában voltam, mégis megfogott a lényed. Ennyiben is maradtunk hosszú ideig.

Sosem volt köztünk semmi, még egy csók sem, bár számtalanszor levetkőztettelek a szememmel, és csókoltam képzeletben a buja szád, ami mindig mosolygott.  

Teltek múltak a hónapok, sok buliban voltunk együtt, de te sohasem kezdeményeztél. Kár, hogy nem voltál rámenősebb. Néha ugyan elkaptam egy két pillantásod, ahogy vágyakozóan rám néztél, de semmi több. Évekkel később találkoztunk egy randira, ám az inkább baráti találkozóra sikeredett. Végig azt vártam mikor veszed le az álarcot, és teszel valami félreérthetetlen gesztust felém, hogy én végre el tudjak olvadni a karjaid között. De nem történt meg.

Forrás: Shutterstock

Ehelyett a jövődről, kezdtél mesélni: komoly terveid voltak, légiós akartál lenni, a katonaság volt a mindened. Akartam, hogy sikerüljön, úgy éreztem itthon nem találod a helyed. El is mentél sok évre, Afganisztánba, Franciaországba, jó messzire - megvalósítottad az álmod. Izgultam érted, hogy ép bőrrel megúszd. Eltávolodtunk, nem csak földrajzilag, lélekben is.

Ez idő alatt én már az első gyermekemet vártam, a családra koncentráltam. Sokáig sodródtál, kerested a helyed. Lányok váltották a kilincset az ajtódnál. Aztán jött a közösségi oldalon az első közös fotó, meg az életesemény: kapcsolatban. Itt nagyot dobbant a szívem. Én is továbbléptem, mégis felkavart.

Kettős érzés kavargott bennem. Égyrészt örültem, hogy valaki szeret téged - mégha nem is én vagyok az -, másrészt fájt a lelkem, hogy nem én vagyok az!

Azóta ismét eltelt egy kis idő. Hazajöttél, közel vagy, alig 100 km-re. Viszont mára neked is családod van. Apa lettél és gyönyörű a babád. Kis cserfes, pont, mint te annakidején. Másfél éve jelentkeztél utoljára, éppen akkor, amikor már jól voltam - megint felkavartad az állóvizet. Pedig már nem jutottál eszembe, csak nagy ritkán...

Próbálom lenyomni a torkomon az érzéseimet, és jó mélyre eltemetni, de néha felötlik a kérdés: Mi lett volna ha...? Inkább nem akarom tudni. El akarlak felejteni, bárcsak könnyebben menne. Mondd, te gondolsz még rám?

Most mennem kell, dolgom van, egy vékony hang szól az éjszakában: "Anyaaaa..." Talán majd egy következő életben találkozunk, és talán akkor máshogy alakul, addig viszont így maradunk - távol és némán, a sötétben.

Briell

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock 

    Ezt olvastad már?