Hallottál már a Hellinger-féle családállításról?

Ki az, aki már hallott a családállításról? Nem, ez nem az, amikor tornasorba rendezzük a nagyitól kezdve a három hónapos Pistikéig a família összes tagját. De lehet, hogy mégis valami hasonló...

A családállítás Bert Hellinger pszichoterapeuta nevéhez fűződik, aki a nyolcvanas évek második felében kezdte kidolgozni azt a módszert, amely ötvözte az addig használt pszichológiai gyakorlatot (pl. analízis, hipnózis, családterápia), ugyanakkor ki is bővítette azt. Ez lett a Hellinger-féle családállítás.

Az apák bűneiért a fiúk fizetnek

Hellinger úgy vélte, hogy minden családban van egy közös energiamező, egy közös családi lélek, amely befolyásolja a beleszületettek életét. Ha ez valamilyen módon megsérül és felborulnak a sajátos szabályai, akkor ez generációkon keresztül negatív hatással lehet a család tagjaira.
A földet elherdáló dédpapa miatt például élhet megmagyarázhatatlan szegénységben a dédunoka. Vagy, ha a nagymamát fiatal lány korában zaklatták, lehet, hogy az unokája lesz minden különösebb ok nélkül férfigyűlölő. Mert a családi lélek kiegyenlítésre törekszik, jóvátételre, és ha a maga idejében nem oldódik meg a probléma, akkor továbböröklődik generációról generációra. Tehát bármilyen természetű gondunk van, az lehetséges, hogy nem is a személyiségünkből vagy a cselekedeteinkből fakad, nem a gyerekkorunkból eredeztethető, hanem előfordulhat, hogy sokkal mélyebben gyökeredzik.

Akadálymentesítés

Mindenki életében lehetnek megmagyarázhatatlan elakadások. Valaki képtelen kilépni a rossz párkapcsolatából, más minden igyekezete ellenére a munkájában nem tud igazi sikereket elérni. Egyesek kezéből egyszerűen kifolyik a pénz, rejtélyes betegség kínozza őket vagy kemény erőfeszítések árán sem képesek lefogyni.
Ha állandóan ugyanazokba a falakba ütközöl, állandóan ugyanaz a gond gyötör, akkor lehetséges, hogy nálad is a családi lélek a ludas és te kaptad a feladatot, hogy valamilyen múltbéli, máig megoldatlan problémát a felszínre hozz és megoldjad.

Forrás: Shutterstock

Nekem egy barátnőm mesélt a családállításról és nem igazán hittem benne. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az a családi lélek és a generációkon átívelő önsorsrontás sem nagyon tetszett. Mintha nem mi lennénk a saját életünk urai. Mintha meghatározhatná bárki, hogy miképp alakuljon az életünk. Én azonban hittem benne, hogy a múltamért, jelenemért és jövőmért csak én vagyok felelős.
Ám eljött a pillanat, amikor a nagy önbizalom és a saját erőmbe, akaratomba vetett hitem megingott és bizony ott találtam magam megrekedve, egy olyan élethelyzetben, amiből menekülni akartam, de egyszerűen nem voltam rá képes. Próbáltam így, próbáltam úgy, elhatároztam, nekiláttam, mégsem haladtam előre egy lépést sem, sőt egyre jobban húzott magával valami örvény, amelyről tudtam, belefulladhatok. Úgyhogy megálltam ez előtt a barátnőm előtt, aki néhány hónapja ódákat zengett a családállításról és azt mondtam: Csináljuk!

Jöttem, láttam, sírtam

Elmentem egy csoportos családállításra a barátnőmmel, s bár nagyon igyekeztem hinni benne, szkeptikus maradtam. Egy maratoni napon vettünk részt, többedmagunkkal. Egyesek csak segítőnek jöttek, mások konkrét problémát hoztak. Utóbbiaknak mind állítottunk, én is köztük voltam. Mikor rám került a sor, elvonultunk a családállítóval és míg én elmeséltem a gondomat, addig ő a csuklómon vizsgálta az izomtónust, majd nyugtázta, hogy valóban érdemes foglalkoznunk ezzel az üggyel.

A családállítás lényege, hogy a jelenlévők közül az állítás vezetője kiválasztja azokat, akik az adott problémakörben képviselni fogják a szereplőket. Az én állításomhoz mindössze két emberre volt szükség: egy lányra, aki engem „játszott" és egy fiúra, aki az adott helyzet másik szereplőjét jelenítette meg. Kezdődhetett a történetem. A családállító kérdései és instrukciói alapján a két figura folyamatosan mozgott a térben. Hol közeledtek egymáshoz, hol távolodtak. Sosem értek össze, de sosem mentek túl messze a másiktól. Mondtak dolgokat, amelyek megdöbbentettek, mert bár ők nem is tudták, mit modelleznek le, én teljesen ráismertem az előttem lejátszódó szituációkra, a szavakat pedig mintha én vagy a probléma másik valós szereplője mondta volna. Hátborzongató élménynek lehettem részese. Szinte földöntúlinak. A végén oldó mondatokat kellett ismételgetniük, majd nekem is. Nem vagyok egy sírós fajta, de akkor, ott úgy zokogtam, mint még talán soha.
Néhány hétig senkinek nem szabadott beszélni arról, mi történt a családállításon, de valahogy nem is éreztem, hogy szívesen emlegetném. Miután jól kisírtam magam, ment tovább az élet. Nem éreztem semmit, ami azt sugallta volna, képes vagyok most már felülkerekedni azon a szituáción, amelyre megoldást kerestem. Igaz, senki nem is ígérte, hogy máról holnapra meg fog változni az életem. Nagyjából hat hónapra jósolta a családállítóm az eredményt, ám az még olyan messze volt. Beírtam a telefonomba a dátumot, de őszintén szólva, nem vártam semmit.

Félévvel később, egy őszi reggelen a telefonom jelzésére ébredtem. Megnéztem és csak ennyi állta kijelzőn: sorsfordító. Én már el is felejtettem, hogy beírtam a dátumot a naptárba, de hiszitek vagy sem, addigra száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem azon a területen, amely miatt elmentem a Hellinger-féle családállításra.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?