Örülj, hogy a XXI. század leánya vagy

Az ember hajlamos átengedni magát a negatív gondolatoknak és elmerülni az önsajnálat tengerében. Ilyen szempontból egyáltalán nem különböznek egymástól a férfiak és a nők, mindkét nem előszeretettel siránkozik bizonyos élethelyzetekben vagy szituációkban. Én sem vagyok ezzel másképp, néha bizony elönt a harci kedv, amikor arra gondolok, milyen sanyarú sorsunk van nekünk, nőknek.

Főleg, amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok és millió dolgot kéne megoldanom záros határidőn belül. Rendbehúzni a lakást, bedobni egy mosást, csinálni valami meleg ételt, bevásárolni, ja és mellette dolgozni, mindezt 4-ig, amikor el kell hozni a csemetét az oviból. Ezt követően pedig minőségi időt tölteni a legkisebbel, miközben arra is szeretnék napi néhány percet áldozni, hogy nő maradjak. Bevallom, nekem ez néha amolyan lehetetlen küldetésnek tűnik, na ilyenkor indul meg a vezérhangya a fejemben és születnek azok a gondolatok, hogy bezzeg a férfiaknak mennyivel könnyebb, bezzeg a nőknek ezer helyen kell helytállniuk, bezzeg régen, amikor a nőknek csak a háztartásra volt gondjuk....és hasonlók.

Szerintem egyébként ezek a gondolatok teljesen helyénvalóak, mert a nők többsége bizony meglehetősen le van terhelve és sokszor valóban irreálisak a társadalmi elvárások velünk szemben. Ám arra kellett ráébrednem, hogy voltaképpen ez nem új keletű dolog...

Régen sem volt jobb

Mert bizony régen sem volt jobb a helyzet. Nézzük meg anyáinkat. Az ő idejükben már a nők ugyanúgy dolgoztak, mint mi. Ráadásul az akkori rendszernek köszönhetően még annyi rugalmasság sem adatott meg nekik, mint manapság nekünk. A '70-es, '80-as években nem dolgozhattak home office-ban és a 6 vagy 4 órás állás sem számított népszerűnek. A szocializmusban nem volt divat otthon maradni, mert a végén még megbillogoztak, mint KMK-t (közveszélyes munkakerülőt). Viszont a nyolcórás műszak után mehettek haza gyereket nevelni, háztartás vezetni, csak éppen se mosógép, se mosogatógép, de talán még porszívó sem könnyítette a helyzetet. A mikróról, szárítógépről, robotborszívóról és társairól nem is beszélve.

Nagyanyáink bezzeg... Ha jobban belegondolok, a nagymamámmal sem cseréltem volna. Ő az élete felét vidéken töltötte. Ennek következtében rengeteg történetet hallottam kapálásról, disznóetetésről és arról, hogy az ő anyukája miképp nevelt fel kilenc gyereket. Igen, kilencet!!! Mert akkoriban ugye a fogamzásgátlás, hát mondjuk úgy, gyerekcipőben járt. Láttam képeket is. A harminc éves nő már vénnek számított, kendővel a fején és macinacira húzott otthonkában gyomlálta a kiskertet, míg az ura a földeken dolgozott vagy a TSZ-ben. A nagyi nem is igazán bírta ezt az életet, így elhatározta, hogy pesti nő lesz, ha törik, ha szakad! Nehogy már csak nagyapámnak járjon a vadászat, ő meg csak üljön otthon és maximum a szomszédasszonnyal tudjon pletykálni kicsit. Úgyhogy pesti nő lett. A fővárosban már jobban kiteljesedhetett, munkát is vállalt, a barátnőivel pedig gyakorta beült a Gerbeaud-ba sütizni. De ahogyan emlékszem rá, őt sem láttam soha feltett lábbal körmöt reszelgetni. Ha nála voltunk vagy sütött-főzött vagy takarított, vagy bevásárolt vagy dolgozott. Neki talán jobb volt?

Forrás: Shutterstock

Dédanyáink, ükanyáink, szépanyáink bezzeg... Róluk már személyes élményt nem tudok megosztani, így csak a családi mendemondákra és a történelemkönyvekre tudok hagyatkozni, ha véleményt szeretnék formálni. Ezen információim alapján pedig semmiképpen se lettem volna a helyükben. Nem szerettem volna maximum húszéves koromban úgy férjhez menni, hogy semmi beleszólásom ne legyen a jövendőbelim kiválasztásába. Mert akár a felsőbb köröket, akár a paraszti családokat nézzük, akkoriban még híre sem volt a szerelmi házasságnak, suba a subához, guba a gubához volt való. Nem szerettem volna 6 gyermeket szülni és azokból hármat elveszíteni, mert akkoriban ez még így ment.Nem szerettem volna lehetőségek nélkül tengődni és harminc, negyven évet leélni teljesen determinálva, mert se saját keresetem, se saját véleményem, se saját életutam nem lehetett volna nőként. Teljesen mindegy, hogy parasztlánynak vagy úri kisasszonynak születtem volna, kétszáz éve a nők nagy része önállóságról nem is álmodhatott, hiszen eleinte az apa, később a férj gyámkodott a gyengébbik nem képviselői felett. Keveseknek adatott meg, hogy ez alól kivételt képezzenek, s lássuk be, az ilyen életút a társadalom szemében mindig is szálka volt.

Szóval a bezzegek...

Szóval nincs bezzeg. Nem akarom azt írni, hogy jaj, nőnek lenni minden korban kész borzalom, mert nem igaz. Én nagyon szeretek nő lenni, és ha egy jótündér azt mondaná, hogy férfit varázsol belőlem, ha akarom, nem-et mondanék rá. Az, hogy a nőknek számos kihívással kell szembenézniük az élet során, tény. Véleményem szerint, többel, mint egy férfiaknak.
De arra kellett rájönnöm, hogy ez van. És teljesen felesleges a bezzegeken agyalni, mert attól szemernyit sem lesz jobb. Főképp azért, mert ha azt nézzük, akkor nekünk, 21. századi nőknek – a világ fejlettebb felén – ezerszer jobb a helyzetünk, mint a minket megelőző generációk lányainak és asszonyainak. Az, hogy még így sem vagyunk elégedettek, sok mindenből fakadhat, de semmiképpen sem abból, hogy rossz időben vagy rossz helyre születtünk. Nekünk már minden eszközünk megvan ahhoz, hogy változtassunk az életünkön. Ilyen szabadságról néhány száz éve még álmodni sem mertek volna a nők. Éljünk hát ezekkel a lehetőségekkel, s ahelyett, hogy siránkozunk, merjük kezünkbe venni a sorsunkat, ha elégedetlenek vagyunk vele, merjük felemelni a szavunkat, ha valami nem teszik, mert manapság már tényleg a mi kezünkben van a változáshoz vezető ajtónak a kulcsa. 

 

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!


Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek