A kisgyerekes lét szépségei és kihívásai: az első három év, és ami utána jön

Az első 3 év, és ami utána jön...

A gyermektelen párok általában úgy gondolnak a gyermekes időszak első három évére, hogy az csupa móka és kacagás. Anyuka nem dolgozik, otthon pihen a gyerkőccel, sorozatokat néz, kávézgat, ötfogásos vacsorát főz, néha tologatja a babakocsit és elvétve játszik a kicsivel, aki egyébként álló nap remekül elgügyög magában. (Egyébként ez az elképzelés is megérne egy cikket...)

A három év elteltével pedig a gyermek önállósodik, óvodába megy és innentől kezdve minden visszazökken a régi kerékvágásba. Minden kivéve azt, hogy semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. S ez nem rossz vagy jó, egyszerűen csak más.

Tele van nem várt szituációkkal, kihívásokkal és ez éppen úgy igaz az első három évre, mint az azt követő huszonháromra.

Az első három évben, amíg anya otthon van, viszonylag egyszerű a képlet. Apa elmegy reggel, hazaér este, így általában minden napközbeni feladat anyára marad – kivéve, ha van segítség nagyi vagy bejárónő formájában. Szerencsés esetben anya a gyermek alvásidejében a feladatok zömét el tudja látni – mert bizony az ébrenlét óráiban a legtöbb gyermek határozottan igényli a teljes odafigyelést -, a többi meg marad hétvégére.

Ki teszi be a mosást, ki tereget, ki hajkurássza a porcicákat, készít vacsorát? És ki hozza és viszi a csemetét az óvodába.

Napi őrület...

Úgy gondolom, hogy a legtöbb kisgyerekes szülő egyetért abban, hogy a napi őrület már ébredés után tetőzik, de induláskor mindenképpen. A "Miért nem vagy még felöltözve?", "Hol a nadrágod?" "Miért nem jó ez a pulcsi?", "Mért nem jó ez a zokni?", "Húzd a cipődet, egyedül is megy!" - mondatok a legtöbb előszobában elhangzanak mielőtt a család - vagy az óvodás intézménybe szállításáért felelős szülő – elindul otthonról.

Ezt követi néhány óra nyugalom a munkahelyen, ahol riportokat kell készíteni, prezentációt tartani, táblázatokat összerakni, netán kévét főzni, más gyerekét nevelni, esztergálni, vakbelet műteni, mindezt cirka 6-8 órában.

Majd 4-5 óra körül sűrű bocsánatkérések közepette és szégyenkezve - azért, mert nem tud a gyerekes munkatárs bent túlórázni, ahogyan régen, akár 2-3 órát is – a többiek rosszalló tekintetétől kísérve elrohanni az oviba, mert hát már ez az első.

Ő a legfontosabb

Nem ez, hanem Ő!

Ő, aki hatalmas üdvrivalgással szalad feléd, amikor meglát a csoportszoba ajtajában. Ő, aki annyi mindent akar neked mondani hirtelen – hiszen egész nap nem látott, s így rengeteg dologról nem tudott beszámolni neked -, hogy teljesen összeakad a nyelve, a gondolatai pedig úgy cikáznak, hogy képtelen vagy kihámozni a szavaiból, mit szeretne közölni. Ő, aki maszatos pólóban nyújtja feléd a saját kezűleg készített képet, s neked könnybe lábad a szemed, olyannyira, hogy az sem érdekel, hogy a vadonatúj pólóját festékezte vagy filcezte össze.

Szülőnek lenni sokszor nem egyszerű, sem az első három évben, sem pedig utána. Ám szülőnek lenni az egyik legjobb dolog a maga őrületeivel, bosszankodásaival, néha megoldhatatlannak tűnő szituációival együtt. A reggeli rohanással, a néha elviselhetetlennek érzett fáradtsággal, az állandó időhiánnyal minden szülő megküzd, ám a küzdelmek végén ott a jutalom: egy – vagy több – csillogó gyermeki szempár, amely számára Anya és Apa a világ közepe.

Nyitókép: Shutterstock