Értékesebb ember voltál, amíg emlékeztél rá, honnan jöttél

Emlékszem, milyen jó barátnők voltunk a főiskolán. Erika akkor még nem volt az a tipikus bombázó: túlsúlyos volt, fogszabályzót viselt és borzalmas frizurákat talált ki magának.

Többször is panaszkodott amiatt, hogy a srácok sosem viszonozzák az érzéseit, és ehhez képest én milyen szerencsés vagyok, mert mindig megkapom, amit/akit akarok. Őszintén szólva ebben tök igaza volt, de nem azért, mert én annyira különleges lettem volna. Jó, nem voltam elhízva és nem volt fogszabályzóm, de nálam sokkal jobb csajok is volt az évfolyamban, szóval szerintem nekem részben szerencsém volt, Erikának meg nem. Pedig egy végtelenül okos, szellemes csaj volt már akkor is, ezért biztos voltam benne, hogy nem lesz örökké egyedül, csak kicsit ki kell kupálnia magát, és kell hozzá egy adag szerencse is, hogy jó emberrel sodorja össze az élet. 

Rengetegszer elmondtam neki ezeket, és biztattam, hogy ne izguljon, de ő vigasztalhatatlan volt. Teljesen átéreztem a helyzetét, és nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam neki ebben segíteni.  

Aztán eltelt 5 év...

Erika építészmérnök lett, ráadásul piszkosul jó szakemberré vált. Mondanom se kell, hogy zsákszámra hordta haza a pénzt, amiből egy tetemesebb összeget el is költött magára. Személyi edző, személyre szabott diéta, méregdrága ruhatár, műszempilla, fogfehérítés, stb. Elképesztően csinos nő lett belőle, bár szerintem fele ennyi költéssel is szép lett volna - de ez már nem az én dolgom. A lényeg az, hogy megismert a munkahelyén egy hasonló kaliberű pasit, akivel rövidesen összeköltöztek, majd jött az esküvő, most pedig a babázást tervezik. Jó érzés volt végigkövetni a fejlődését, és látni, ahogy lassacskán megtalálja mindazt, ami boldoggá teszi.

Nekem közben kissé más irányt vett az életem. Jöttek-mentek a pasik, de valahogy nem találtam a helyem. Elpártolt mellőlem a szerencse, én pedig nem is tettem különösebben azért, hogy ezen változtassak. Építettem a karrieremet, űztem a hobbimat, és nem is tűnt fel, hogy közben mennyi idő telt el. Aztán egy napon arra ébredtem, hogy hiányzik egy társ.

Fogalmam sincs, honnan jött az érzés, csak elkezdett zavarni, hogy mellettem mindig olyan sima a takaró, mintha egy szállodában ébrednék. Feltűnt, hogy amikor jókedvemben meglepnék valakit és örömet szereznék, akkor nincs kinek kedveskedni, és feltűnt, hogy senki nem vág hozzám egy bögre teát, amikor beteg vagyok. Elkezdett hiányozni az, hogy valakinek adhassak, és, hogy valaki adhasson nekem.

Forrás: Shutterstock

Egy darabig magamban emésztgettem ezt az eddig ismeretlen érzést, egy idő után azonban egyre többet beszéltem erről Erikának. Szerettem volna a tanácsát kérni, hogy mit csináljak ebben a helyzetben, hiszen neki bőven volt már tapasztalata. Ehhez képest hidegzuhanyként ért a reakciója, ami körülbelül annyi empátiát tartalmazott, mint egy zacskó rizs:

"Jaj Tündi, ne nyavalyogj már annyit. Egy felnőtt nő attól lesz igazán felnőtt, hogy jól tudja érezni magát egyedül is. Senki sem akar olyan társat magának, aki párkapcsolat hiányában nem képes pozitívan definiálni a létezését. Érted, Zsolti is csomószor lelép külföldre dolgozni, és én mégsem vagyok kiborulva. Sőt, kifejezetten szeretek pár napot egyedül lenni. Ha te is megtanulnád ezt értékelni, hidd el, fürtökben lógnának rajtad a férfiak."

Annyira rosszul esett, amit mondott, és olyan ideges lettem, hogy nem tudtam szóhoz jutni. Csak nyeltem a levegőt, és legszívesebben hozzávágtam volna azt az 50 kilós kanapét, amin ültem. Ő beszél nekem arról, hogy ne nyavalyogjak? Ő jön azzal, hogy egyedül is tudni kell jól érezni magam, miközben a szingli évei jelentős részét hisztizéssel és sírással töltötte? Kimosták az agyát, vagy mi történt? Mióta megtalálta Zsoltit, azóta rohadtul elfelejtette, mennyire nyomorultul érezte magát egyedül.

Végtelen csalódást éreztem, hogy a legjobb barátnőm, akivel sok-sok éve ismerjük egymást, hirtelen annyira elvesztette a kapcsolatot a valósággal, hogy azt is elfelejtette, milyen utat járt be idáig.  

Az emberi emlékezet olyan, akár egy tésztaszűrő...

... a fontos dolgok fennakadnak rajta, a többi meg úgy csúszik át, mintha soha nem is lett volna. A hangsúly pedig azon van, hogy éppen mi a fontos.

Nagyon sok emberre jellemző, hogy egy adott problémára csak addig emlékszik, amíg az élete részét képezi. Amint elmúlik, szépen lassan törlődnek az emlékek, és eltörpül az egész szituáció, mintha soha nem is okozott volna gondot. Ilyen például, amikor a szülők elfelejtik, milyen nehéz volt tinédzsernek lenni, vagy amikor egy vezérigazgató lelketlenül bánik az alkalmazottaival, pedig bizony ő sem a csúcson kezdte.

Én ezt kifejezetten felháborítónak tartom, és nem is szeretek olyan emberek társaságában lenni, akiken érződik ez a fajta hozzáállás. Hiába ért el nagy sikereket az életében, hiába küzdötte le saját magát, ha közben elfelejtette, mit jelent embernek maradni, akkor az én szememben nem érdemel tiszteletet. Szeretnék hinni abban, hogy azok vannak többségben, akiknek számítanak még az efféle értékek, különben még több lesz a magányos, őszintétlen ember.

Tünde történetét Lovay Fruzsi jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

 Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?