Bárcsak szerettél volna még egy kicsit!

Szerettelek, aztán elveszítettelek, és már a legelején tudtam, hogy így lesz. Pont olyan vagy és voltál, akit fáj szeretni. És pont olyan, aki már az első perctől kezdve tudta, hogy nem akar hosszú távon velem maradni.

Elmosolyodom, hisz azért sokszor egymásra találtunk. Végigjártunk néhány furcsa, kalandos és izgalmas utat egymás mellett. Én néha csak sétáltam, te inkább futottál. Előre, aztán vissza hozzám. Le-lemaradoztál, és volt, hogy szaladtam én is, de egy ponton mindig egymás mellett kötöttünk ki.

Soha nem meséltél túl sokat magadról, a vágyaidról, az álmaidról. Csak a munkádról beszéltél, mint egy jól beprogramozott gépezet. Olyan rejtélyesen ködös voltál, hogy néha rosszul éreztem magam. Tudom, hogy vannak emberek, akiket nehéz megnyitni, akik nem szívesen beszélnek magukról. Te pont ilyen voltál.

Sosem mondtál semmit, vagy csak alig valamit. Azt sem tudom, igaz volt-e egyáltalán, amit megosztottál velem. Minden terved, minden gondolatod, minden hibád és kudarcod magadba fojtottad. De azt sosem titkoltad, hogy sokáig nem tudsz egy helyen maradni. Gondolhattam volna, hogy én sem leszek más, hogy mellőlem is elvágyódsz majd. Mert egy bizonyos pont után már én sem leszek majd jó, nem leszek majd elég - vagy épp túl sok leszek neked.

Forrás: Shutterstock

Mégis azt reméltem, hogy talán szeretjük egymást annyira, hogy velem maradsz. Hogy mellettem meglátod azokat az apró csodás dolgokat, amik felett nap mint nap elsiklasz, mert a munka leköti minden figyelmedet. De kettőnk közül csak én voltam, aki szeretett. Sokszor hajtogattad, hogy mennyi dologra rávilágítottam, hogy neked 20 évig mindig jó volt "úgy, ahogy volt", hogy mindig jó volt a magad útját járni. Aztán jöttem én, és galád módon mindent elrontottam.

Elrontottam, mert amikor nem voltam veled, hiányoztam. Bekúsztam a gondolataidba anélkül, hogy észrevetted volna. Ott voltam a reggeli kávédban, egy mondatban, egy ízben, egy dalban. Esténként, mikor becsuktad a szemed, fel-alá járkáltam a lelkiismereted és a szíved között. És habár fogtam a kezed, első perctől tudtam, hogy amikor el kell majd engednem, abba egy részem belehal.

Akkor reggel csak bámultam a semmibe, és vártam a választ az előző este leírt kérdésemre, amit akkor, ott, hangosan fel sem tettem. Arcomat a válladhoz fúrtam, és kértelek, hogy válaszolj, mert nekem nincs több erőm találgatni. De te már a kérdésre sem emlékeztél.

Ismerlek - inkább csak nem akartál emlékezni. Tudtam, hogy a válasz, amitől a lelkem békéjét vártam, az egész világomat alapjaiban rombolhatná le. Nem próbáltalak visszatartani, mert tudtam: menned kell. Mert ha boldog is vagy mellettem, te máshogy élsz, máshogy működsz. Sosem leszel a "másik felem", ahogy én sem a tiéd. Csak egy szusszanásnyi megálló voltunk egymás életében, ahonnan az ellenkező irányokba indultunk tovább. De bárcsak kicsit tovább maradtál volna még!

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?