Aki nem tudná szeretni a beteg gyerekét, az nem lehet a párom!

Andrist határozott, magabiztos, saját véleménye mellett mindig kiálló férfiként ismertem meg. Észszerű volt, és racionális tisztasággal látta a világot. Elvarázsolt ez a stabilitás és komolyság.

Jó volt érezni, hogy az én érzelmek által irányított világomba bekerült egy biztos pont, aki szilárd, biztonságos hátteret nyújthat nekem. Az első perctől kezdve világos volt, hogy sok mindenben különbözünk, mégis őszintén hittem, hogy ezek a különbségek összekovácsolnak minket. Legalábbis az első randevúink szemüvegén keresztül ilyen jövőt vizionáltam kettőnknek.

Aztán, ahogy telt az idő, a szemüveg kezdett tisztulni, és nyomát sem láttam az egymást kiegészítő különbségeknek. Csak ellentétek voltak - megoldhatatlannak tűnő ellentétek. Úgy éreztem magam, mint egy tapasztalatlan kisgyermek, aki szűnni nem akaró akarattal igyekszik beletuszkolni a csillag formát a kör alakú résbe. Ilyenek voltunk mi: ha ő csillag alakot öltött, én azonnal kör lettem, ha négyzetté változtam, ő máris háromszöggé. A sok vita hamar felőrölt bennünket.

Az egykor imponáló racionalitás tényszerű, színtelen hozzáállássá fakult a szememben. Bár az irántam érzett szerelmét kifejezte, mégis végtelenül kényelmetlenül éreztem magam abban a logikus, következetes, előre megtervezett világban, ami számára az életet jelentette. És ő is nagyon sután működött az én hektikus érzelmi világomban.

Nem találta a helyét mellettem. És hogy kicsit komfortosabban érezze magát, elkezdte saját képére formálni az én világomat. Hangosan kritizálta minden érzelmi döntésemet, mintha azok hatalmas butaságok lennének. Értelmetlen, felesleges időtöltésként címkézte a színházlátogatásaimat vagy a felolvasó esteket. Nem is akarta megérteni, mi mozgat engem, inkább azon dolgozott, hogy olyan racionális észszerűségben éljek én is, mint ő.

Forrás: Shutterstock

Az alapköveket akarta kidobálni a saját váramból. Korábban sosem tapasztaltam ilyet, egy ideig nem is értettem, mi történik. Aztán egyik este, a legédesebb, legfontosabb kincsemet kezdte becsmérelni: a leendő anyaságomat bántotta. Azt, ami nagyon fontos és alapvető számomra. Értetlenül, kikerekedő szemekkel hallgattam, miközben arról beszélt, hogy szerinte mi a teendő, ha egy beteg kisbaba fogan meg.

Határozott állásponttal hirdette: az a baj az ilyen esetekben, hogy mi, nők, azonnal kötődni kezdünk érzelmileg. Rögtön szeretni kezdjük a gyermekünket, és nem akarjuk megérteni, hogy az a pici gyerek csak teher lenne a társadalom számára. Ellentmondást nem tűrően magyarázta, milyen felelőtlen érzelmi butaság kötődni egy sérült kisbabához.

Alig akartam elhinni, hogy ez az álláspontja. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék egy ilyen rettenetes helyzetben, és szívből remélem, hogy sosem fogom megtudni. De egyvalamit a legnagyobb biztonsággal és határozottsággal tudok: soha senki sem kérdőjelezheti meg a kisbabám iránt érzett szeretet szükségességét.

A legracionálisabb világot is ez a szeretet mozgatja előre. Ez a szeretet segít eldönteni a hasonló helyzetben lévő szülőknek, hogy elindulnak a rögös úton kéz a kézben, vagy egy másik rögös úton, a szívükben viszik tovább a gyermeket. Bármelyik utat is választják, a szeretet megkérdőjelezhetetlen. Az én világomban mindenképp. Ezek után a leghatározottabb búcsút vettem a páromtól.

Fotó: Szabó Gábor
Még több olvasnivalóra vágysz?
Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?