Meddig tűrjem, hogy a testvérem kihasznál?

Nem akartam elhinni, hogy már megint nekem kell kihúzni az öcsémet a maga által összehordott trágyadomb alól. Ilyen is csak velem eshet meg!

Anyukánk könnyes szemmel nézett rám, míg Zsombor a zúzódásokkal teli arcát borogatta. Nem volt neki elég a lottó és a sportfogadás, most még pókereznie is kellett.

- Nekem nincs ennyi pénzem! - fakadtam ki, amikor megtudtam, mennyi a tartozása.

- Pedig lehetne! - szólalt meg Zsombó, és már ecsetelte is, hogyan tudná az adósságát kifizetni, az én kontómra. Talán nem ítél el a világ, ha nem volt kedvem a testvéri szeretet jegyében hitelt felvenni és jelzálogot tetetni a lakásomra vagy lemondani Coráról.

- Azt már nem! - kiáltottam. Felkaptam a táskám át, és szó nélkül rájuk csaptam az ajtót. A kis elkényeztetett ficsúr miatt költöztem el otthonról, most veszítsem el a saját otthonomat? Vagy mondjak le eddigi életem leghűségesebb társáról?

Este a lakásom ablakából néztem a belső udvart. Mindig látni akartam, hogy jó helyen hagytam-e a kedvencemet. Annyi közös emlék kötött össze minket. Kirándulások, hétvégi shoppingolások, családi események, munkába járós hétköznapok. Sosem hagyott cserben, persze rengeteget törődtem vele, és mindig meghálálta.

Végül sírva döntöttem: elengedem Corát! Összekészítettem a papírjait, és - mint valami szerelmes tinédzser - levelet írtam a következő tulajának. Vigyázzon rá, mert megbízhatóbb, mint az emberek. Tudom, beteges, de ez segített elengedni.

"Egy férfi arról ismerszik meg, ahogy a kocsijával bánik" - hangzott el a Szállítóban. Elárulok egy titkot, ez a nőkről is sokat elmond. Látszik, ki az, aki apucitól kapta és nyüstöli, vagy éveken át kuporgatott, hogy vehessen egyet, és féltve óvja. Az egyik barátnőmet kísértem el autót venni - mintha én értettem volna hozzá! -, és amíg ő válogatott, én elsőre beleszerettem a kis zöldikébe. Beültem, és nem akartam elengedni a kormányt. A nepper látta rajtam, hogy elvesztem. Jó fej volt, nem húzott le, gondolom, az akadékoskodó barinőm már az agyára ment.

Forrás: Shutterstock

És most meg kell válnom tőle - gondoltam keserűen elalvás előtt. Másnap aztán visszavittem oda, ahol vettem. A kereskedő nem hitt a szemének. Pont annyit adott érte, amennyi az öcsém tartozása volt. Borítékba tettem a pénzt, és elvittem anyához. Volt még kulcsom, úgy törtem rájuk az ajtót, mintha üldöztek volna.

- Itt van a pénzed! - vágtam a borítékot az ágyban fekvő testvéremhez. - De utoljára segítettem neked!
Anya marasztalt, kérdezte, hogyan sikerült ekkora összeget előteremtenem. Csak legyintettem és faképnél hagytam. Kértem, ne keressen, inkább beszélgessen el a fiával, van miről. Azóta sem láttam őket, ha hívtak is, kinyomtam. Újra tömegközlekedtem, és ha észrevettem valahol egy hasonló autót, kis híján elsírtam magam.

Hetekkel később egy férfi, Gábor, felhívott - ő vette meg a kocsimat. Elolvasta a levelet. Telefonon keresztül is égett a képem, hogy lehettem ennyire érzelgős. Aztán személyesen is találkoztunk, elmondtam, mi történt. Ő a feleségének szánta a kocsit, de az asszony várandósan nem akart vezetni. Felcsillant a szeme, amikor megtudta, hogy könyvelőként dolgozom. Égető szüksége volt egy pénzügyesre. Én meg akkor néztem nagyot, mikor letette elém zöldike kulcsait.

Megkapom a kocsimat, mondta. Cserébe tegyem rendbe a cége ügyeit. Törvénytelenségre gondoltam, de csak káoszt találtam. Hónapokig alig volt egy szabad percem, de megérte. Visszakaptam Corát, és Gábor még állást is ajánlott. Sosem hittem volna, hogy egy levélnek ekkora hatása lehet.

Anyát is felhívtam, de abban a pillanatban elköszöntem, amikor az öcsémre terelődött a beszélgetés. Féltem, hogy megint előállnak valami kéréssel. Igaz, hogy a testvérem, de nem segítek többet. Ideje felnőnie!

Juhász Béla novellája

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek