Ez már nem szerelem volt, hanem beteges rajongás...

Én, a naiv, buta szőke, azt hittem: 30 felett már egyszerűbb a társkeresés. Úgy képzeltem, rögtön az elején mindkét fél tisztázza, mit akar, és nem játsszuk el illemből, hogy hű, de jól érezzük magunkat a randin.

Rögtön az első benyomásra hallgatunk, és nincs felesleges folytatás. Annak a bizonyos tinédzserkori lángoló szerelemnek pedig végképp búcsút lehet inteni. Komolyan ezt hittem. Aztán jött Roland, és a szokásos két puszi vagy egy bátortalan "szia" helyett kezet csókolt nekem. A legtöbb barátnőm ezt kellemetlennek vagy nyálasnak tartotta volna, de én titokban vágytam az ilyesmire. Egy igazi, régi vágású úriemberre.

Te jó ég, hova is vittek első körben randizni huszas éveimben a srácok? A felvágósabbak drága éttermekbe, de a többség inkább valami olcsó kocsmába, ahol meghívtak egy vodkanarancsra. Jó esetben...

Bezzeg Roland! A szeptember utolsó meleg hétvégéjét kihasználva, összeállította a tökéletes piknikkosarat - kockás lepedővel, vörösborral, zsemlével, mindenféle sajtokkal -, és felvitt a Normafára. Aztán minden este találkoztunk munka után. A korábbi udvarlóim, szerelmeim és kalandjaim együttvéve nem voltak olyan figyelmesek és odaadóak velem, mint ő. Lesegítette a kabátomat, finom csókokkal borított, ahol csak ért, és minden este meglepett valamivel.

Két lehetőség járt a fejemben: vagy megfogtam az Isten lábát, vagy valami bődületes nagy hiba van a gépezetben. De aztán elsuhant a napfényes szeptember, majd a hűvös, szeles október is, és nem derült ki róla, hogy pszichopata vagy sorozatgyilkos lenne.

Mégsem mertem reménykedni. Ódzkodtam attól, hogy elmerüljek az édes álomban, hogy valaki teljes szívéből szeret. A közel 15 éves "randi pályafutásom" alatt megtanultam: valami mindig bűzlik. Csak ki kell várni, és előbukkan a rózsaszín habokból valami, ami nagyon nem odaillő.

Forrás: Shutterstock

Azt hiszem, nálam ez egy túlságosan álmos, fáradt vasárnap reggelen jött elő. Öt óra ötvenkor - amikor csak a piacra induló nagymamák és a túlbuzgó futók vannak ébren -, a telefonon pittyegésére ébredtem. Orkokat megszégyenítő, idegbeteg morgással feloldottam a képernyőt. "Nem tudok aludni, annyira hiányzol. Küldök néhány szívecskét, de aztán az igazit is megkapod délután."

Éjfélkor búcsúztunk el egymástól, a kapuig kísért, alig tudott elengedni. Nem egészen hat óra telt el azóta - ez egy negyed napnak sem mondható. És most először, némi szorongással indultam neki a délutáni találkozónknak. A szeme, mint mindig, most is ragyogott, mikor összetalálkozott a tekintetünk, de már észrevettem benne egyfajta megszállottságot is. Azzal nyugtattam magam, hogy csak egy könnyű süti-kávéra ülünk be egy kedves kis cukrászdába, és hogy a sok csalódás miatt csak én látok rémeket.

De aztán észrevettem, hogy szinte csak rólam beszélünk - az én napomról, az én régi történeteimről, az én meglátásaimról. Roland pedig csak kérdezett és kérdezett, le sem vette rólam a csillogó, kék szemeit. Mintha nem lett volna saját élete, vagy úgy egyáltalán véleménye. Ha az ő dolgai felé tereltem a témát, két perc múlva valahogy újból rólam volt szó. Akár akartam, akár nem.

Én lettem az élete. Miattam vasalta ki az ingjeit, és mindennel szemben én élveztem elsőbbséget. Mintha magamhoz fogadtam volna egy árva kiskutyát, aki minden egyes odavetett szeretetmorzsáért boldogan körülugrált. Már két hónapja, hogy szakítottam vele - azóta is naponta bombáz Messengeren-üzenetekkel. Hogy minket egymásnak teremtett az ég, csak még nem láttam be. Hogy nélkülem nincs értelme a hétköznapoknak. Hogy így semminek sem tud örülni.

Egyszerre félek tőle és őszintén remélem, hogy rátalál majd az igaz szerelem - mert ez sajnos nem az. Ez inkább valami beteges rajongás csupán. De nekem élnem kell tovább az életem. És meg kell keresnem a társam, akivel egyenlőek leszünk.

Fotó: Szabó Gábor
Még több olvasnivalóra vágysz?
Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?