Boldog vagyok, hogy már nem szeretlek többé…

Már nem hallatszott semmi más a tücskök ciripelésén és néhány pattanó szikra hangján kívül. Elcsendesedett a messzi város, a távoli fényeit sem lehetett látni itt, a világtól elzárva.

Az a néhány enervált fiatal, aki még kitartott a tábortűz mellett, a távolba révedve ücsörgött, hamarosan belefáradt a semmibe bámulásba, és közös erővel a szálláshely felé vették az irányt. A kis faházból még kiszűrődött egy-két hangos szó, amit az alkoholittas feszültség generált, de a fáradtság szép lassan legyőzte a társaságot. A tiszta hegyi levegő pedig békés álmokat szőtt köréjük.

Órák óta arra vártam, hogy végre kettesben lehessek veled. Veled, akit évek óta nem láttam. Persze erre rásegített az elfogyasztott italmennyiség is, de nem bántam. Tisztábbnak éreztem a gondolataimat, mint bármikor, és őszintébbnek, mint amikor még melletted ébredtem fel reggelente. Mikor még hozzám tartoztál, mikor még a másik felednek hittél, mikor még lett volna jogom kíméletlenül kimondani mindent. Most meg a fogaim összeszorítva drukkolok azon, hogy ezek a fájdalomtól dübörgő szavak nehogy kiszökjenek a számon.

Bennem még mindig itt vannak a tüskék - azok a lezáratlan apró sztorik, azok az apró tűszúrások, amiket adtam és kaptam. Vicces, hogy amiket te kaptál tőlem, még azok is nekem fájnak. Képtelen vagyok elszakadni a régi sérelmeimtől. A még itt-ott fel-felkapó tűz mögött is pontosan látom a szád szegletében azt a mosolyt, amit régen. Bár már levetettem magamról a naiv kislány szerepét, a másodperc töredékéig mégis átfut az agyamon: lehetne egy jó estém veled. De azt hiszem, nekem ez kevés lenne.

Lényegében a saját boldogságom, a szabad, független életem elé pont én állok be, és én nem hagyom saját magamat élni. Iszonyatos érzés csap belém, mikor felismerem, hogy most sem tudok úgy tekinteni rád, ahogy kellene. Most sem tudok a mának élni, most sem tudom csak hagyni megtörténni a dolgokat. És te ezt pontosan tudod. Csak már én is tudom, hogy téged sosem érdekelt, fájni fog-e nekem,ha újra elmész. Sosem érdekelt, hogyan dolgozom majd fel a történteket, és mi zajlik le majd bennem, ha újra látlak.

Forrás: Shutterstock

Egyre csak próbálom felsorakoztatni magam előtt mindazt, amiért valaha gyűlölni akartalak. Hátha - legalább dacból - erőt veszek magamon, felállok a már nadrágomba tört zöld fűből, és büszke nőként sétálok be a kis faházba a többiek után. De te tudtad, hogy én nem vagyok ilyen. Hogy nekem márpedig ki kell mondanom, ha fáj.

Akkor is, ha semmi értelme sincs az egésznek. És tudod, a legszomorúbb az egészben az, hogy minél jobban fel akartam magam spanolni, minél inkább szerettem volna dühös lenni rád, annál inkább voltam izgatott és boldog. Hogy itt vagy, és talán majd most végre minden úgy alakul, ahogy én szeretném.

Egy hosszú, természetes szőke hajú lány tűnt elő a sötétből. Feléd indult. Messze volt még, megállt a padnál, rágyújtott. Valamit halkan dudorászott, amíg elpakolta az este maradékát. Aztán közeledett. Még megállt bekötni a cipőjét, mielőtt te észrevetted, hogy már nem téged figyellek, és hátrafordulva már az új szerelmedre mosolyogtál. Fájt.

Vagyis egy pillanatig azt hittem, fáj. És akkor végre erőre kaptam, felálltam végre, majd dudorászva indultam a szállás felé. Lehettem volna szomorú is, de boldog voltam, mert lehettél volna az enyém is, úgy, hogy közben más után vágyakozol. De a sorsnak hála, már más mellett féltél önmagad lenni.

Fotó: Szabó Gábor
Még több olvasnivalóra vágysz?
Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?