Fel kellett nőnöm, hogy méltón tudjalak szeretni!

Minden megélt pillanat alakít minket. A szép emlékek éppúgy, mint a legfájdalmasabb történetek. Velük növünk, általuk leszünk egyre bölcsebbek, megfontoltak, vagy épp miattuk követjük el újra és újra ugyanazt a hibát.

Bennünk él az első szerelmünk suta pillantása, az első csók zavarba ejtő furcsasága. Bennünk motoszkálnak az átélt viták szúrós szemű villanásai, az át nem gondolt, haragból elejtett mondatok. A szerelmes összebújások, az "örökké"-ről szóló, be nem tartott ígéretek. A flörtölő pillantások a buszról, vagy a csendben átélt, fájó könnyeket indító visszautasítások. Így válunk felelősségteljes nőkké, akikben kiolthatatlanul ott él a gyermeki énjük is.

Minden emlékünk észrevétlenül formál minket és azt a szerelemnek nevezett érzést, amit a másiknak adunk. Elmosolyodom, mennyit változott ez az érzés az elmúlt majd harminc év alatt. Ha az első kapcsolataimra gondolok, egy kócos, szertelen, kantáros nadrágba bújt kismanó képében látom a szerelmemet.

Játéktól koszos, pirospozsgás arcú, csillogó szemű kismanóként. Gondtalan volt és kendőzetlenül őszinte. Szemtelenül incselkedett, és alig várta, hogy kiderüljön, mi lesz a következménye a csínytevéseinek. Ha leszidták, a legőszintébben hangzó bocsánatkérések hangoztak el. Szégyenlősen, cipője orrával az aszfaltot rugdosva kért elnézést, majd olyan nagy szeretettel ugrott a kedves nyakába, amire csak egy igazi gyermek képes.

Forrás: Shutterstock

Ahogy teltek az évek, egyre többször csalódott a kis szertelen. Nem mindig kapta vissza azt az őszinteséget, amit ő adott. Eleinte duzzogva várta, hogy észrevegye a másik, hogy ez így nem olyan tiszta játék, mint amihez ő hozzá van szokva, de mindhiába. Végül kicsit megtörten, de továbbállt. Egy nap mindketten úgy döntöttünk, ideje kicsit megpihenni.

Elfáradtam, és éreztem, hogy változnom kell. A kis kócost elzártam a szívem legszebb kis zugába, és én is elbújtam kicsit a világ elől. Időt adtam magamnak, magunknak. Hagytam, hogy fájjon, hogy egészen apró darabokra törjek. Meg kellett pihennem a gödör alján, hogy aztán újult erővel, mosolyogva és őszinte szeretettel induljak az előttem álló úton.

Nemcsak én változtam, hanem az a szerelem is, ami bennem él, amivel meg fogom ajándékozni a Kedvest, akit utamba hoz majd a sors. Talán szerencsém lesz, és egy életen át egy úton megyünk majd tovább.

A minap bekukkantottam a kis szertelenhez. Egészen nagy változáson ment keresztül ő is. A kócos tincseket kisimította az arcából, a játék hevétől foltos kis nadrágot levetette, és komoly, nőies szettet öltött magára. Mintha csak magamat látnám. Az én ruhásszekényemből is eltűntek a mesefigurás pólók, és helyükre nőies szabású darabok kerültek. Most csillogó szemekkel, izgatottan várjuk, mit hoz a jövő. De egyvalamiben vagyunk biztosak mindketten: lesznek még olyan napok, amikor visszavesszük a játékos ruhadarabokat.

Fotó: Szabó Gábor
Még több olvasnivalóra vágysz?
Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?