A szétköltözés nem jelenti azt, hogy mindennek vége!

Vajon miért gondoljuk azt, hogy ha két ember szerelmét kemény próbára teszik a gondok, akkor ott már minden veszve van? Talán mert azt hisszük, hogy akik szeretik egymást, azok nem jutnak el idáig?

Hiszen ott minden rózsaszín, és a szőnyeg alá söpört, kimondatlan gondok megoldják magukat az éj leple alatt - nem igaz? Valahogy nem szeretünk a gondokról beszélni. Egyszerűbb azt az elvet követni, hogy majd csak megoldódnak valahogy. Meg egyébként is, ha nem beszélünk róla, akkor az olyan, mintha nem is lenne, nem? Hát, nem!

Ideig-óráig lehet húzni az időt, de aztán úgy zúdulnak majd ránk a bajok, mint a kinyitott szekrényajtó mögül a begyömöszölt ruhák. És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy eljutottunk oda, ahol már hirtelennek tűnő, drasztikus módszerekhez kell folyamodnunk. Közben meg nem értjük, mi romlott el. Pont, mint Emmáéknál. Nem akarta felfogni azt, ami történik velük. Pedig ő mondta ki, hogy itt a vége. Bár nyilvánvaló volt, hogy a szavait csak a kétségbeesettség és a végső elkeseredés adta a szájába. Annyi megoldatlan feszültség volt már a hátuk mögött, hogy egyikük sem bírta tovább így, ahogy eddig mentek a dolgok. Ez már nem mehetett egy nappal sem tovább.

Az idő telt, és úgy döntöttek, ennyi áldozat után, amit már meghoztak egymásért, hiba lenne egy bagatell baromság miatt bukni a csodás jövő lehetőségét. Szóval, adtak egymásnak, adtak maguknak egy új lehetőséget. Újrakezdték, de szétköltöztek. És most próbálták nem kikerülni, hanem megoldani azokat a dolgokat, amikről eddig beszélni sem voltak hajlandóak - csak mikor már tényleg minden kötél szakadt.

Emma úgy érezte magát, mint akinek két élete van: egy randira készülő tinilány élete rózsaszín pillangókkal a gyomrában, és egy sokat csalódott, hitehagyott, végleg kiábrándult felnőtt nő élete. A szerepei váltogatták egymást - úgy percenként.

Forrás: Shutterstock

Utálta, hogy ide jutottak. És rettegett, hogy a feszültség megint győzedelmeskedik majd az idő és a türelem fölött. Nehezére esett várni. Nehezére estek a magányos esték, de legalább ráébredt, hogy az nem is társas magány volt, amit ő sokszor önzőségből annak titulált. Így visszatekintve már minden másnak tűnt. Egy csodásnak induló összeköltözésből jutottak ide - néhány hónap alatt. Mérhetetlen csalódásként élte meg, hogy a szerelem kommunikáció, türelem és megértés nélkül bizony tényleg kevés.

Azokról, akik behúzzák a kéziféket, szinte sosem szokás azt feltételezni, hogy mennyire jó is lesz majd nekik így. Hogy ezeket a párokat türelemre és fegyelemre tanítja az idő. Pedig simán lehet, hogy éppen ez a kulcs.

Valahogy nem szeretünk harcolni - a készen kapott dolgok kényelmesebbek. Különösen akkor lustulunk el, ha volt egy megszokott, majd' 10/10-es életünk, ami hirtelen visszaesik az egyes szintre - és kezdődhet az építkezés újra elölről. Mint egy régi társasjátékban, ahol órákon át tartó, feszült, nevetős versengés közepette hirtelen a kezdőponton találod magad. Kicsit ilyen ez, csak felnőtt verzióban.

Eközben Attila nyugodt volt, és holtbiztos a happy endben. Élvezte, hogy van idejük külön-külön, hogy rendezhetik a fejükben az elmúlt időszak hatalmas káoszát. És élvezte, hogy önálló emberként is jól működnek. Egymástól függetlenül, mégis összetartozva. A lány gyomra görcsben, a srác agya pedig végre nyugiban volt. (Néha hihetetlen, hogy a két nem mennyire ellentétesen képes működni.) A kapcsolatuk percei ketyegtek, a hiány pedig szép lassan megértette velük, hogy amit hangos kiabálással intéztek el, arra a néma ölelés lehetett volna a legegyszerűbb megoldás.

Forrás: She.hu
Még többet szeretnél belőlünk?
Gyere és iratkozz fel a kiBESZÉLŐK youtube csatornára! Izgalmas témák, aktualitások, vélemények és szórakozás egy helyen. ;)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?