A kinézetem tökéletes volt, de belül kongtam az ürességtől…

Egy hete már annak, hogy ott állt előttem, a születésnapjára kapott fehér ingben, én pedig a bézs színű kanapénkon ültem, amit az új lakásunkba választottunk.

Csak bámultam, és nem értettem, hogy mi történik. Láttam, hogy mozog a szája, de a szavak már nem értek el hozzám. Csak az ismétlődött monotonon a fülemben, mint egy megakadt bakelit lemez, hogy: vége. De mégis, minek van vége? A szerelmünknek, az együtt töltött éveknek, a közös terveinknek?

Kicsúszott a talaj a lábam alól, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy pihennem kell. Aztán hosszú idő után egyszer belenéztem a tükörbe. Nemcsak elveszettnek és szerencsétlennek éreztem, hanem annak is láttam magam. Egy elhagyott, összetört, szeretetre méltatlan nőnek, akinek halványszürke haja, sápadt bőre és színtelen szeme volt.

Nem akartam többé ezzel a látvánnyal szembesülni, valaki más akartam lenni. Elmentem fodrászhoz, kozmetikushoz, és a sminkelés a napi rutinom része lett. Szabadabbnak, könnyebbnek éreztem magam, mint aki megszabadult az évek alatt rárakódott kilóktól, amik csak megakadályozták abban, hogy éljen. Hetente jártam szoláriumba, havonta ragasztottam műszempillákat.

Egyik napról a másikra dús hajkoronát varázsoltak nekem - póthajjal. A szemöldököm ívét tetováltattam, és az épített műkörmeimen kéthetente új minták díszelegtek. Már nem az volt a lényeg, hogy kiemeljem az előnyös vonásaimat, hanem az, hogy teljesen újakat alkossak.

Önmagam szobrásza lettem. A saját testem lett a mesterművem, amit addig formáltam, amíg el nem vesztettem minden egyediségemet. Egy semleges, jellegtelen alak lettem, aki teljesen beleolvadt a környezetébe. Legszívesebben láthatatlanná alakítottam volna magam, hogy senki se emlékeztethessen a fájdalmamra. És ez a legelején működött is. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, hogy milyen jól nézek ki - annak ellenére, hogy gyakorlatilag megsemmisült az addigi életem.

Forrás: Shutterstock

0-24-ben a külsőmmel foglalkoztam. Már nemcsak magamat, hanem bárkit meg tudtam győzni arról, hogy jól vagyok. Mert nyilván, ha kívülről "egyben vagyok", akkor belül is rendben vagyok. Amint az önbecsülésem látszólag helyrejött, újra elkezdtem ismerkedni.

Csak úgy voltam hajlandó elmenni egy találkára, ha előtte fodrász szárította be a hajam. És ha nem voltam kellően bronzos barna, vagy nem volt frissen manikűrözött a körmöm, lemondtam a randit. Úgy gondoltam, olyan jól áll az álarc, amit minden reggel magamra vettem, hogy eszem ágában sem volt megmutatni senkinek, ki van mögötte.

A határidőnaplómba bejegyzett fodrász vagy kozmetikus időpontok rendszert hoztak az életembe. Azt éreztem, végre van valami, amit irányítani tudok. De ha nem volt meg a havi keratin "adagom", baromi ideges voltam, és ha maradt pár szabad órám, nem tudtam mit kezdeni vele.

Aztán egy idő után elfáradtam. Még mindig szingli voltam, és csak a több hónapnyi "kínzásnak" kitett, a festéstől töredezett hajam és a sok szoláriumtól petyhüdt bőröm maradt velem. Már alig ismertem fel azt a nőt, aki pár évvel ezelőtt voltam. Milyen volt a természetes hajszínem? Tényleg annyira sápadt volt az arcom, hogy muszáj volt rommá égetnem? Fokozatosan bújt elő az álarc mögül az, aki egykor voltam. De ami a legfontosabb, hogy végre igazinak éreztem magam, és felszabadított, hogy önmagam lehetek. Újra tetszett az, amit a tükörben láttam, és megértettem: ez vagyok én - minden átélt szenvedéssel együtt.

Forrás: She.hu
Még többet szeretnél belőlünk?
Gyere és iratkozz fel a kiBESZÉLŐK youtube csatornára! Izgalmas témák, aktualitások, vélemények és szórakozás egy helyen. ;)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?