A szerelem legfőbb ellensége a sérüléstől való félelem...

Nemrég olvastam egy könyvet, ami olyan csodálatosan írja le a szerelmet, hogy őszintén könnyre fakasztott. Az 1940-es években játszódik, amikor a szerelmesek még csak a szülők jelenlétében találkozhattak, és csak a szerencsésebbek mehettek el táncolni, hogy egy kicsit egymáshoz is érjenek.

Amikor még a hálószobát csak az esküvő után oszthatták meg egymással a fiatalok, de az eljegyzés csak akkor jöhetett szóba, ha a szülők is úgy látták, hogy a kiszemelt hosszú távon is megfelelhet.

Mi már egy sokkal szabadabb világot kaptunk, és ebben a korban kell valahogy kiutat találnunk a szerelem furcsa útvesztőjéből. Mi a legfőbb különbség a két kor között? Gyorsan rávághatnánk, hogy a szexuális szabadság, ami igaz is, de ez önmagában még nem tenné ennyire mássá a két érzelmi világot. Azt gondolom, hogy a biztonságérzet csúszott ki a lábunk alól, és ez talán még a szexuális úton terjedő betegségeknél meg az összetört szív szindrómánál is sokkal súlyosabb baj.

Mi már egy olyan korba születtünk, ahol pontosan tudjuk: a szívünk választottja amilyen gyorsan érkezett, olyan hirtelenséggel távozhat is. Biztosan elő-előfordultak válások régen is, de nem ilyen gyakorisággal, mint ma.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a válás intézménye bűnös dolog, és hogy benne kell maradni egy rossz kapcsolatban. De az nincs rendben, hogy ma már a lánykérés idején is megfordul a fejünkben a válás gondolata.

Tévedés azt hinni, hogy a korral az igényeink is megváltoztak volna. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki elképzeli magát 70 évesen, akkor odaképzel egy ráncos kezet maga mellé, amit megfoghat majd, meg néhány unokát, akik szaladgálnak a lábainál. Az összetartozásra való igény nem halt ki, csak ma már annyi inger ér minket, annyira könnyű dolog válni és újraházasodni, hogy sokkal hamarabb teszünk pontot egy kapcsolat végére.

De a probléma nem a válás. A probléma az, hogy már eleve magunkban hordozzuk a kudarctól való félelmet. Ez a félelem, ami az elmúlt durván ötven évben ülepedett le bennünk, borzalmasan káros. Gyakran úgy kezdünk bele egy kapcsolatba, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul, de ott lebeg a fejünk fölött a szakítás, a veszteség, a kudarc gondolata. Így viszont senki sem lehet felszabadultan, őszintén önmaga, boldog pedig kiváltképp nem.

Forrás: Shutterstock

Nagyon erős magabiztosság kell ahhoz, hogy valaki teljesen át merje adni magát a partnerének, mindenféle korlát nélkül. Többször hallottam már olyat, hogy valaki tartalékban tart egy-egy potenciális jelentkezőt a partnere mellett, mert hát kell valami "B terv", ha esetleg zátonyra futna a kapcsolata. Hát hogy lehet így őszintén szeretni?! És egyáltalán nem gondolom, hogy ez a "tartalékoló" fél szemétsége lenne, hiszen nem a rosszindulat, hanem a félelem táplálja a cselekedetét. Ugyan ez nem menti fel a bűne alól, de azért beláthatjuk, hogy ő maga is jobban örülne, ha nem lenne szüksége a B verzióra.

Félrelépünk most is, és biztos vagyok benne, hogy sokszor félreléptek régen is. A különbség csak az, hogy ma a csaló pikk-pakk csomagol is, hátrahagyva csapot-papot, házat, gyereket - míg régen valószínűleg ezek a dolgok ki sem derültek. Az emberek tele voltak traumákkal akkoriban is - háború, szegénység, ne adj isten éhezés -, de azért a család szentsége mindig ott volt.

A valahová tartozás érzése, a közösen vállalt terhek, a biztonságérzet pedig sokkal könnyebbé tették a létezést. Elődeink egy olyanfajta szerelmet élhettek meg, amit mi már valószínűleg csak nagyon kivételes esetben, vagy egyáltalán nem.

El vagyunk magányosodva, pedig gyakorlatilag sokkal több kapcsolatunk van. Beszélünk egymással, de nem kommunikálunk igazán, nem osztjuk meg legbelsőbb gondolatainkat. Tulajdonképpen nem is igazán érdekel minket a másik, és ennek nem az önzőség, hanem a félelem a legfőbb okozója. Falat húzunk magunk köré, hogy ne legyünk sebezhetőek. A korábban tapasztalt kudarcainkat eleve kivetítjük a másikra.

Szabadok szeretnénk lenni, és tartunk attól, hogy ha kapcsolatban vagyunk, akkor nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Egyből azt gondoljuk, hogy a másik elvárásai agyonnyomnak minket, vagy azt, ha elköteleződünk, lemaradunk valamiről. Miért? Félelemből! Ezek az érzések, a feszültség, a szabadság iránti vágy mind-mind a félelemből táplálkoznak.

Miszerint, ha teljesen átadjuk magunkat a partnerünknek, akkor védtelenek és elhagyhatóak leszünk, vagy teljesen alárendelődünk. Holott, ha két olyan ember találkozik, akik ezekkel az érzésekkel tudatosan tudnak bánni, akkor megszületik a tökéletes partnerkapcsolat, és a fent említett könnyfakasztóan szép szerelem.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?