Ha akarnánk sem tudnánk elszakadni egymástól...

Őrjöngve fogadkozol, hogy vége. Őrjöngve fogadkozom, hogy vége. A gyűrűk koppanva vágódnak a falhoz, mikor dühös szenvedéllyel letépjük az ujjainkról, bizonyítékául a szakítás véglegességének.

Felkapsz egy bőröndöt és pakolsz, én gúnyos nevetéssel adogatom a cuccaidat. Nyitod az ajtót, még utánad kiáltom: "Aztán meg ne gondold magad!" Gúnyos fintorral mutatod, hogy soha. Aztán mégis visszatérsz, és ölelsz...

Némán, könnyeket nyelve küzdünk a sorssal. Egy körülménnyel, egy helyzettel, az élet nehézségeivel. Igen, itt a vége, ez most tényleg megoldhatatlan. Minden nehéz, baljós és keserű. Nem szólsz, nem szólok, csak néma szemrehányások és kétségek repkednek a rideg csöndben. Csendben mutatom, hogy menj - csendben bólintasz, hogy mész. Kilépsz az ajtón. Már elsirattuk egymást, mégis visszatérsz. Visszatérsz, és ölelsz.

Harcolunk egymással és a világgal. Senki nem segít, senki nem mondja meg, hogyan lenne könnyebb. A szerelmünk lázadás, teljesíthetetlen küldetés, szélmalomharc. Őrült álom, mint a régi tudósok kísérletei, akik valami megfoghatatlanban hittek. "Nem működhet egy életen át" - mondják sokan. Kinevetnek, szánnak, megvetnek vagy csodálnak. Egyesek kitartónak, mások idealistának, gyermetegnek, naivnak neveznek... Mi pedig néha hiszünk.

Néha elbizonytalanodunk, hogy ez az egész talán tényleg nem más, mint illúziók hajszolása. A rozsda enni kezdi a zárat, a kétségek bedőlnek az ajtón. Megadjuk magunkat, megegyezünk, hogy vége. Te jobbra, én balra. Elcsattan egy búcsúcsók - most tényleg az utolsó! -, kattan a kilincs. És egyszer csak visszatérsz. Visszatérsz, és ölelsz.

Forrás: Shutterstock

Fuldoklunk a hétköznapokban. Minden prózai és kiábrándító. A mozdulataid megszokottak, a mozdulataim megszokottak. Tudjuk, mit és hogyan mond a másik, hány cukrot tesz a kávéba, mikor szomorú és mikor boldog. Levegőért kapkodsz, bosszant a szürkeség, én fintorogva vállat vonok. A dacos lázadás lassan kúszik mindkettőnk agyába. Izgalmat sóvárgunk. Türelmetlen viták helyett szép szavakat, monoton napirend helyett kiszámíthatatlan történéseket.

Másfajta tekintetet, szokatlan érintést, fojtogató szenvedélyt, újdonságokat. Egy végső csatában egymásra hörgünk, mint két vadállat. Élni akarsz, élni akarok. Elmész, de külön-külön túl tágas a világ. Amint szabad vagy, nem vágysz szabadságra - hát visszatérsz, és ölelsz.

Csendben fekszünk egymás karjában. A levegő párás a lélegzetünktől - ez a mi világunk, ide nem törhet be senki. Bőröd forrósága égeti a bőröm, cirógatásodtól végigborzong a testem. Nem akarok mást, nem akarsz mást. A vágy szelíd vagy dühöngő sodrása megfoszt a szavaktól, megfoszt az értelemtől, és halvány rózsaszín burkot sző körénk.

Már csak pihegünk. Nézem a szemed, amelyben annyiféle fény és érzelem bujkál - minden nap más és más. Egyek vagyunk, mégis különbözőek: játékostársak és vetélytársak. Szerelmesek és ellenfelek. Talán elküldelek még párszor. Talán elrohansz még párszor. De a sorsunk elválaszthatatlan, tudom. Mert bármi is történjék, visszatérsz.

Visszatérsz, és ölelsz.

Greta May novellája

Forrás: Szabó  Gábor
Még több cikk Gretától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Greta stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy ne olvass tőle még többet. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?