Átkozom magam, és átkozlak téged is, hogy megszerettelek

Lányregénybe illő módon indult a szerelmünk. Terjedelmes, édes és izgalmas levelek röpködtek közöttünk hosszú hónapokon keresztül, és mire személyesen is megismertük egymást, a levelek már rég összekötöttek minket.

Több száz postaláda sem lenne elég, hogy összegyűjtsük azt a temérdek szerelmet, amit ezek a kis fáradhatatlan szótengerek rejtettek. Napjában többször keltek útra hol az én postaládámból, hol a te levélszekrényedből indulva. Csak meséltek és meséltek izgalmasabbnál izgalmasabb, édesebbnél édesebb történeteket. Megmutattak minden apró kincset, amit a szívedben rejtettél. A gyerekkorod legféltettebb titkait, a legsutább, leggyermekibb érzéseidet tárták elém. A részeddé váltam általuk, és te is a részem lettél nekik köszönhetően.

A személyes találkozók azonban ritkítani kezdték a kis írások érkezését. Ahogy teltek az évek már nem kellett papírra vetnünk az érzéseinket. Ott voltál mellettem, és mélyen a szemedbe nézve mondhattam el, milyen őszinte, mély szerelemmel szeretlek.

Aztán egyszer csak minden megváltozott: már nem voltál ott. Hiába vágytam a közelségedre, és bárhogy próbáltam megtalálni az utat hozzád, sehogy sem ment. Aztán eszembe jutottak a levelek. Egyszer már segítettek tolmácsolni, és abban reménykedtem, talán újra segítenek majd.

Újra előkerültek az addig szunnyadó szavak, de a tieid már nem voltak olyanok, mint a korábbi társaik. Fakó, megsárgult lapjaik egykedvűen indultak útjukra, és már nyoma sem volt rajtuk a szép kacskaringós betűknek, a vidám, édes illatú "szeretlekek"-nek. A komor sorok közül elillant a legdrágább kincs: az őszinteség. Ahogy egyre ritkábban ajándékoztál meg ezzel, úgy csendesedtek az én írásaim is. Igaz, néha nem tudtam parancsolni a kezemnek, és csak úgy jöttek a szavak.

Forrás: Shutterstock

Tudod, 2019 nyarán írtam neked, de a soraim sosem jutottak el hozzád. Bár úgy vágytam az őszinte válaszodra, mint újszülött az anyja ölelésére. Azért nem küldtem el neked, mert valahol legbelül éreztem: ez a kis levél nem fogja megkapni az őszinte válaszod, és már annyiszor bántottál akkorra, hogy nem akartam kitenni magam egy újabb csalódásnak.

De elég makacs kis írásról van szó - kicsit olyan, mint az írója. Néha hangosan kiabálva próbált kiszabadulni a postaládámból, hogy végre útra kelhessen és elérhessen hozzád. Hozzád, aki miatt megszületett. Pár hónappal ezelőtt szinte már beadtam a derekam, és útjára engedtem volna, de akkor megadtad a választ minden kérdésemre.

Tudod, ennek nem így kellett volna lennie. Egyszerűen csak nem így. Minden levelünket összegyűrtük és sárba tapostuk. Annyira nem így kellett volna lennie! Tudod, nem azt mondom, hogy még mindig írnunk kéne. Hogy együtt, egymás kezét fogva kellene vezetnünk a közös tollunkat. De azt biztosan tudom, hogy így nem jó, ahogy van, ahogy lett. Amivé tettük.

Tudod, 2019-ben azt írtam: rettegek attól, hogy minden lépéseddel csak bántani akarsz. Most, 2020-ban már pontosan tudom, csak bántani akartál. Tudod, hogy ért véget az a levél? Kányádi Sándor szavaival mondtam el neked az igazságomat: "Tudod, soha nem bántam meg, hogy megszerettelek..." Nagyon fáj, hogy ezt most már nem tudom őszintén mondani. Ugye tudod, hogy ez az utolsó levelem hozzád? Légy boldog!

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?