Minden nap egy újabb ajándék, amit még veled tölthetek...

Hajnal van, még alszik a város. Csendes az utca, még a nap sem bújt elő. Nem ártana még aludni egy-két órácskát munkakezdésig, de már megint nem tudok.

Csak fekszem az ágyon, bámulom a plafonon a szúnyogokat, hogy vajon melyikük csípett meg az éjjel, és miért is repültek be a szobába a szúnyogriasztó ellenére. Megrázom a fejem, és elmosolyodok magamban: bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám, mennyire bagatell ezen agyalni...

Ő még mélyen alszik a jobbomon, féloldalasan, felém fordulva. Nézem, ahogy alszik. Ha tudná, biztosan kiakadna, mert utálja, ha alvás közben bámulom. Memorizálom minden vonását: a barna szemöldökét, a szája formáját, a kócos haját, a már őszbe forduló szakállát, az anyajegyeit, a karját, ahogy a teste végigfekszik mellettem az ágyon.

Ha csak ránézek, a szívem megtelik szeretettel. És giccsesen hangzik, de mintha a vérem minden cseppje gyorsabban folyna, mintha végigzubogna a testemen - a szívem hevesebben ver, és eltölt a boldog vagyok érzés. Akaratlanul is mosolyog a szám, csillog a szemem. Úgy megérinteném, végigcsókolnám a testét. Szagolnám az illatát, főleg akkor, ha egy kicsit izzadt - nekem az a legjobb illat. Számolgatom, hogyan lélegzik, egy idő után már én is pont ugyanakkor veszem a levegőt.

Csak nézem, és elmélázok, hogy miért történik ez velünk. Kacifántos az élet - visszataláltunk egymáshoz, rájöttünk, hogy egymás nélkül nem teljes az életünk -, és még szórakozik is velünk. Azt gondolná az ember, hogy velünk semmi baj nem történhet, hogy mindennek rendben kell lennie. Hogy a sok szörnyűség mindig másokkal történik. Hogy mi biztosan érinthetetlenek vagyunk. Aztán teljes döbbenettel fogod a kezedben életed szerelmének orvosi papírjait, és be is léptél a tagadás fázisába: ez nem lehet, biztos benéztek valamit.

Forrás: Shutterstock

Nem lehet, hogy beteg. Innentől kezdve fenekestül felfordul az élet, mert senki sem tudja, hogy mennyi időnk van még együtt. Hogy a tervek, amiket nyugdíjas korunkra terveztünk, lehet, hogy szertefoszlanak. Mennyi vágyunk volt, a balaton-felvidéki nyaraló, ahonnan este borozgatva kémleljük a tájat.

A fehér homokos tengerparti nyaralás az örök Rómában, és az igazi olasz pizza minden mennyiségben. Utazások, amik a bakancslistán szerepeltek, az a rengeteg minden, amit még ki szerettünk volna próbálni. A saját kis kávézó ötlete. És csak ültem, néztem a papíron a betűket, a számokat, amik számomra értelmezhetetlen módon fogalmazzák meg azt a betegséget, ami nem szerepelt a listánkon.

A mindennapi rohanás és a mókuskerék néha eltereli a figyelmem, de amikor eszembe jut, éles késként hatol a szívembe. Miért ő?! Reménytelenül keresem a kandi kamerát: ki szórakozik, miért tesztel? Mondják, hogy mindenki olyan terhet kap az élettől, amit elbír. De nem volt már elég? Pont amikor minden szépen alakult volna... Igazságtalan! Hiába keresem a miértre a válaszokat, nincsenek.

Az aggódás gyomorgörccsé alakul, és minden nappal egyre erősebb lesz. Persze csak titokban, hiszen erősek vagyunk és bármivel felvesszük a harcot. Az elfogadás fázisában már a megoldás lebeg a szemem előtt: ilyen kezelés, olyan terápia - csak hasson valamelyik! Ma telefonál majd az orvos.

Még lefolyik egy lassú könnycsepp az arcomon, és nézem őt. Memorizálom a vonásait, arcának minden apró szegletét. Ahogy felém fordulva alszik, ahogy karjával hozzám ér. Beszívom az illatát. Kint már csicseregnek a madarak, a nap is előbújik lassan - ideje felkelni. Elfordulok, letörlöm a könnyeimet, majd csendben kiosonok a fürdőbe. Újabb nap. Újabb remény.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?