Annyira féltél a szerelemtől, hogy inkább lemondtál rólunk...

21:44 Megrezzent a telefonom a kockás terítővel borított, rozoga konyhaasztalon. Üzenetem érkezett. Már nem számoltam, hányadik este vártam, hogy írj. Tudtam, hogy üres és semmitmondó lesz - szégyen, de még ez is hiányzott.

Ilyenkor abba a gyerekes illúzióba ringatom magam, hogy eszedbe jutottam. Talán túl gyorsan történt minden, vagy az is lehet, hogy te teljesen más céllal kezdtél bele a kettőnk történetébe. Akárhogy is, az elején egy kicsit belevesztél. Arról viszont nem én tehetek, hogy a saját érzéseid ijesztővé váltak számodra, és túl kockázatos lett volna kiszakadnod a sok év monoton pöcegödréből.

Mégis, ahogyan napokon át küzdöttél, hogy egyetlen randira lehetőséget teremts, hogy egyetlen estédet szabaddá tedd, amikor még minden percet velem töltöttél volna, az olyan elcseszettül mámorító volt. Bármennyit vártam volna rá, bármit megadtam volna érte, csak érezhessem.

Olyan erők dolgoztak bennem, amiket már nem tudtam észérvekkel megmagyarázni, ezért eldobtam az evezőket, és csak sodródtam az árral. Néha lágyan ringatóztam a szélcsendben, fürödtem a perzselő napsütésben, élvezve azt a töménytelen színt és izgalmat, amit magaddal hoztál. Aztán volt, hogy görcsösen kapaszkodnom kellett, mert ide-oda dobált a sodrás, a feltámadó szél, és gyülekeztek felettem a viharfellegek.

És igen, a hajómat kétszer a víz nyelte el, a fejem felett összecsaptak a hullámok, az örvény pedig lehúzott a semmibe. A tudat, hogy nem én irányítom a saját hajómat, horrorisztikussá vált. Az egykor nyugodt víz pedig jeges és kiábrándító lett.

Forrás: Shuttertsock

Te máshogy láttad. Számodra a saját érzéseid voltak rémisztőek, de annyira, hogy inkább lemondtál róluk. Hosszú ideig próbáltalak ráébreszteni, nincs mitől félned, de minél jobban igyekeztem, te egyre messzebbre löktél. Talán én láttam a legtisztábban a történéseket kettőnk között, hiszen a hónapokkal korábban kimondott szavaidat is bármikor felidéztem. Szavakat, amelyeknek - hülye fejjel - túl nagy jelentőséget tulajdonítottam. Itt, a végén már egyáltalán nem az számít, hogy velem volt-e baj, vagy veled. Nem működik nekünk ez az "együtt".

Mikor azon a fülledt június végi estén végre elhatároztam magam és hátraléptem, nem bírtad elviselni, hogy elsétálok. Hangosan is kimondtam neked, hozzád bújva, míg a hátamat simogattad, hogy nincs értelme ennek az egésznek. Nem leszel soha a másik felem, nem is tudnál az lenni, és én sem a tiéd. Miért nem hagytál akkor elmenni? Neked önző módon tudnod kell rólam, de igazán mégsem érdekel, mi van velem. Máig képtelen vagy kiejteni a szádon, amit gondolsz vagy érzel. Nem megy ez neked.

Azóta hiába beszélünk - már, ha keresel -, az általában csak amolyan "állapotjelentés". Néha még szaggat a hiányod, mardos legbelül, sokszor akkor is, amikor mellettem ülsz. Ott vagy egy karnyújtásnyira, mégis olyan messze tőlem, hogy alig látlak. Számomra már csak az utolsó lépés marad: a lemondás.

Még kicsit hagyom, hadd dörömböljenek a fejemben a ki nem mondott szavaid. Mélyet sóhajtok a nyári édes, álomittas éjszakai levegőbe, hogy elengedhessem ezt az egészet - végleg. Búcsút veszek a hozzád húzó összes vágytól, mosolytól, érzéstől és érintéstől. Tudom, ha most elég bátor vagyok ahhoz, hogy a saját evezőimet újra a kezembe vegyem, a mi fejezetünket is pont ugyanúgy fújja el majd messzire a szél, ahogy azt a pár kósza falevelet, amikor először megcsókoltál.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?