A nagymamámtól és anyukámtól tanultam, milyen feleség ne legyek!

A nagymamája első férje egy alkoholista volt, aki ütötte-verte szegény asszonyt. Szerencsére nem lett gyerekük, elvált tőle - ami abban az időben igen nagy és bátor lépésnek számított. Aztán találkozott a nagyapjával, akit nem érdekelt, hogy a mama elvált. Elvette, és családot alapítottak.

Nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, de a férfi haláláig együtt voltak, ahogy azt fogadták - jóban-rosszban. Ám a nagyanyja elnyomott nőként élt a családjukban, és bár sok mindenről határozott véleményt alkotott, mégis elnézve őt, mindig az volt az ember érzése, hogy sokkal több mindent megtesz másokért, mint kellene... Hogy egyébként is így tett volna, vagy csak nagyon hálás volt a férfinak, amiért egy "szégyenletes, elvált nőt" vett el? Ez talán már sosem derül ki...

Ezt tudatosan, avagy tudat alatt a lánya is másolta... Ő fiatalon ismerkedett meg a férjével, nem is tudta, milyen más férfival lenni. Felnézett rá, hiszen erős volt, "menő", és egy tinilány számára ezek a tulajdonságok bizony igencsak el tudják homályosítani a rossz dolgokat. Aztán hamar jött a gyerek - történetesen Ő -, így értelemszerű volt, hogy házasság és közös élet lesz.

Ám ahogy elindult a közös élet, a rózsaszín köd kezdett tisztulni, jöttek a gondok. Jött még egy gyerek, ám vele együtt jöttek a nők is a férfi életébe, és jött az asszonynál a sötét depresszió - amit több más betegség kísért. És ezek mellett még ott volt az érzelmi és anyagi függés, ami miatt esélye sem volt kilépni ebből a kapcsolatból.

Talán, ha erősebb lett volna az akarata, mint a félelem, akkor az anyagi nehézségeken túllendül, ám ő gyakorlatilag soha nem létezett nőként a férje nélkül. Nem tudta, milyen egyedül, két lábon megállni, így maradt. Maradt abban, hogy az ő "macsójának" csak elvétve voltak kedves pillanatai a nők, a kocsma és az arrogáns viselkedése mellett. Valahol furcsa egy helyzet volt ez, hiszen soha nem volt nélküle, és mégis mindig egyedül élt a kapcsolatban...

Forrás: Shutterstock

Eltelt több évtized együtt többet veszekedve, mint nem, az asszony vajmiképp megerősödött, és egy saját kis világba menekült. Ám annyira mégsem volt stabil ez, hogy egyedül tudjon létezni benne. És a férfi megszokta: bármit csinál, bárhogy viselkedik, lehet, hogy veszekedés van belőle, de aztán minden megy a maga útján. Eljátszhat bármit ezredszer is különösebb következmény nélkül.

Ám az ő lányuk is felnőtt közben. Aki látta a nagyanyja, az anyja életét, és bár sokszor, sok mindenben bizonytalan volt, abban az egyben határozottan biztos volt, hogy így nem akar élni. Ilyen életet nem akar, ilyen férfit, mint az apja pedig pláne nem. Aki apaként, férjként és férfiként is leszerepelt az életében.

És ő mert is neki nemet mondani. Ő meg merte azt csinálni, amit az anyja sokáig nem: el merte mondani a véleményét. És épp ezért a kapcsolatuk a legkevésbé sem felhőtlen. Az anyját is próbálta megmenteni ettől. Próbálta felnyitni a szemét, próbálta segíteni, ami ideig-óráig ment is, de mindig újra visszaesett. Nagyon nehezen viseli, hogy látja ezt, mégsem tehet semmit. És nagyon nehéz volt kimondani, hogy jó, rendben... innentől ő nem szól, és mindenki azt és úgy csinál, ahogy akar, mert sajnos az örök érvényű mondás, miszerint azon nem lehet segíteni, aki nem akarja, most is érvényes.

Talán azért kellett mindezt látnia, megélnie, hogy ő vigyázzon magára. Mint nő, mint ember, és azért, mert olyan kedvese van, aki kicsit sem hasonlít az apjára, még soha ne adja fel az egészséges függetlenségét. Hiszen történhet még olyan az életben, ami önálló életre kényszeríti, és nem ragadhat meg valahol, ami méltatlan, ami csapda, ami kényszer...

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?